Liana Rawin - Fény és Sötét

Everard zuhant. Perzselően tiszta fényben zuhant. Nem tudta hol végződik ő és hol kezdődik a fény, ami égette, mint tűz. Már nem tudta, hogy ő zuhan -e a fénybe vagy a fény zuhan belé. Sikoltott, de nem hallotta a saját hangját. A fény néma. Némán zuhan a Napból a Földre. Néma sikolyát senki nem hallja.

Everard úgy érezte elveszett. Elveszett a fényben és nem volt sem út, amin járhatott volna, sem árnyék, ami megvédhette volna saját perzselő sugaraitól. Némán könyörgött a sötétségért, amit eddig megvetett. Nem akart már több fény mágiát. Most már tudta, hogy az itt nem segít. Akik hozzá hasonlók, azok nem védhetik meg, csak vele éghetnek.

Egy örökkévalóságnak tűnt a lángolása. Pedig tudta, hogy nem bírhatja már sokáig. El fog olvadni. Felemészti a saját ragyogása. A saját mágiája.

Azt mondták neki, mindenki azt mondta, hogy a mágusok sajátos képességei áldások, amik megmutatják az erősségüket, a hatalmukat.

Én gyenge vagyok...nem bírom uralni a saját erőmet...bele fogok halni...

Az eddiginél is erősebb pánik kezdett eluralkodni rajta. A csata hevében is érezte a halálfélelem zsibbasztó megsemmisítését, de az most a sokszorosára növekedett. Mert most nem az ellenségeitől félt, akiket talán legyőzhetne. Most önmagától rettegett. A saját ellenségévé vált és esélye se maradt a győzelemre.

Egyetlen kortynyi sötétség. Bár lenne itt egy sötét mágus. Valaki, aki árnyat vet rá.

Bár itt lenne Azazel Da Amarro a makacs, békepárti sötét mágiájával. Vágyott rá. Akarta. Úgy szomjazta, mint vizet a sivatagban.

Ekkor azonban valahogy mégis enyhülni kezdett a ragyogás ereje.

Mintha veszített volna a fényéből. Lassabban, mint Everard kívánta, de elviselhetővé szelídült. És Everard ekkor ébredt rá, hogy nyitva van a szeme és hogy lát. Lát mást is a fehéren kívül, ami eddig megvakította.

Kéket látott. Két lehetetlenül kék szemet. Zokogva nevetett fel a tudattól, hogy él, aztán elnyelte a várva várt sötétség.