.png)
Drága Papa!
Majdnem 17 év… Ennyi ideje nem láthatom már a mosolyodat, nem hallhatom a hangodat, nem ölelhetlek meg. Nem várhatlak izgatottan a buszmegállóban, amikor végre megérkezel hozzánk, és nem kérdezhetem meg, hogy vagy, hogy utaztál, mi történt veled, amíg nem láttuk egymást. Nem segíthetek neked, ha éppen szükséged lenne rá, és nem tanulhatok tőled új dolgokat. Nem fejthetünk már együtt keresztrejtvényeket, és nem játszhatunk semmilyen játékot. És már nem láthatsz el bölcs tanácsokkal, amivel elsőre lehet, hogy nem értek egyet, de később mindig rájövök, hogy igazad van. Ahogyan a régi szép időkben. Emlékszel? Hiányoznak azok a pillanatok.
Azóta sok minden történt. Nem lennél mindenre büszke, sőt, pontosan tudom, hogy néhány dologért igencsak komoly fejmosást érdemelnék. De ismerlek, és tudom, hogy a rosszban is meglátnád a jót és azt helyeznéd előtérbe, hisz mindig is így próbáltál hatni rám. Néha nem könnyítettem meg a helyzeted, hála a makacsságomnak, de te nem adtad fel, kitartottál a kis Tündérkéd mellett. Még mindig emlékszem a hangodra, amikor így szólítottál, és a kezed érintésére is, amikor végigsimítottál a fejemen…
Hiányoznak a nyári hetek, hónapok, amikor együtt jártuk Budapest utcáit, és megmutattad nekem a város különböző nevezetességeit. Akkor még nem igazán értékeltem őket, de most már mindhez kötődik egy kedves emlék. Hiányoznak a Szadán töltött idők is, amikor elvonultunk a kis nyaralóba, arra a varázslatos helyre, amit soha nem fogok igazán elengedni. Az volt az én Terabithiám, amit te tettél igazán varázslatossá, te adtad hozzá azt a pluszt, amitől nem csupán egy kis ház és egy telek volt egy dombocska oldalán, tele gyümölcsfákkal és veteményesekkel, hanem valami sokkal több.
Ám az élet könyörtelenül elragadott egy messzi világba, ahonnan már nincs visszaút. De tudom, hogy mindig itt vagy velünk és segítesz, ha szükségünk van rá… Bármit megadnék, hogy újra itt legyél köztünk…
Milliószor ölellek és puszillak,
Julcsikád
Majdnem 17 év… Ennyi ideje nem láthatom már a mosolyodat, nem hallhatom a hangodat, nem ölelhetlek meg. Nem várhatlak izgatottan a buszmegállóban, amikor végre megérkezel hozzánk, és nem kérdezhetem meg, hogy vagy, hogy utaztál, mi történt veled, amíg nem láttuk egymást. Nem segíthetek neked, ha éppen szükséged lenne rá, és nem tanulhatok tőled új dolgokat. Nem fejthetünk már együtt keresztrejtvényeket, és nem játszhatunk semmilyen játékot. És már nem láthatsz el bölcs tanácsokkal, amivel elsőre lehet, hogy nem értek egyet, de később mindig rájövök, hogy igazad van. Ahogyan a régi szép időkben. Emlékszel? Hiányoznak azok a pillanatok.
Azóta sok minden történt. Nem lennél mindenre büszke, sőt, pontosan tudom, hogy néhány dologért igencsak komoly fejmosást érdemelnék. De ismerlek, és tudom, hogy a rosszban is meglátnád a jót és azt helyeznéd előtérbe, hisz mindig is így próbáltál hatni rám. Néha nem könnyítettem meg a helyzeted, hála a makacsságomnak, de te nem adtad fel, kitartottál a kis Tündérkéd mellett. Még mindig emlékszem a hangodra, amikor így szólítottál, és a kezed érintésére is, amikor végigsimítottál a fejemen…
Hiányoznak a nyári hetek, hónapok, amikor együtt jártuk Budapest utcáit, és megmutattad nekem a város különböző nevezetességeit. Akkor még nem igazán értékeltem őket, de most már mindhez kötődik egy kedves emlék. Hiányoznak a Szadán töltött idők is, amikor elvonultunk a kis nyaralóba, arra a varázslatos helyre, amit soha nem fogok igazán elengedni. Az volt az én Terabithiám, amit te tettél igazán varázslatossá, te adtad hozzá azt a pluszt, amitől nem csupán egy kis ház és egy telek volt egy dombocska oldalán, tele gyümölcsfákkal és veteményesekkel, hanem valami sokkal több.
Ám az élet könyörtelenül elragadott egy messzi világba, ahonnan már nincs visszaút. De tudom, hogy mindig itt vagy velünk és segítesz, ha szükségünk van rá… Bármit megadnék, hogy újra itt legyél köztünk…
Milliószor ölellek és puszillak,
Julcsikád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése