Obrazek 1

Obrazek 1

58. hét - hmhm... szabad a fantázia

 Yoh!

Elérkeztünk az 58. héthez. Ilyen szavak épp húsvétkor... inkább címet se adok a bejegyzésnek.

Erőszak / Ingerlés

57. hét - Úszni egyet a bánat tengerében

Yoh!

Elnézést a csúszásért. Vegyétek úgy, hogy mindez vasárnap került ki. A hét címei:

Bánat / Úszni

Abeth - Igazság

Csak a szavaimmal kéne megtöltenem a lapot, de azt veszem észre, hogy itt ülök az asztalnál a laptopom előtt és egy klinikafehér dokumentumot bámulok. Szorongással tölt el a fehér lap – már megint nem írtam – ez az én vereségem. Nagy ambíciókkal álltam neki, hogy agyamból kifolyjon minden ötletem betűk és szavak formájában, hogy a fehér dokumentumon olyan legyen a történet, mint zavaros hangyaboly. De ahogy kutatom vázlataimat, halott régi inspirációkat és mesterségem kudarcait találom csak. Megannyi ötlet és megkezdett történet – mindig is termékeny voltam ötletek terén –, a bevezetők hiánytalanul megtalálhatóak, aztán utána általában már csak a levegőbe írok és a fejemben élem meg a cselekményeket.

Történelmi_nincsmégcím_krimi_hülyeség.doxc című fájl megnevettet, ez melyik is? Nem emlékszem már, olyan sok fájlom van. De mikor megnyitom, csak két sort és fehérséget látok. A szinte üres dokumentum gúnyolódik rajtam, kudarcot kiált az arcomban: „ezt nem hogy befejezni, elkezdeni sem sikerült”. Pedig egyszerű és élvezetes munka az írás, miért nem megy? Ilyenkor hol a múzsám? Miért hagy el engem idő előtt? Feszítenek az ötletek és mégis az írás maga, hogy kifejezzem szavakkal a fantáziámat megállítja fogaskerekeimet, a motiváció rövid agónia után hamvába hol, az ujjaim bizonytalanul köröznek a billentyűzet felett, és a word dokumentum pedig halálig vár, hogy megteljen szavakkal. Nem segít rajtam az, mikor erőszakot teszek elmémen, leülök a gép elé és sulykolom magamban: „most írni fogok”, „most írnom kell”. Ilyenkor talán még inkább nem sikerül.

Nincs más választásom, mint bízni abban, hogy ez is el fog múlni, mint minden az életben. Lehet magával együtt az írás szeretetével. Bár hogy lehetne írás szeretetéről beszélni, ha még írni sem tudok? Nem tagadom, ez is csak egy gyenge próbálkozás, hogy a hatalmas fehérséget megtöltsem. Tudom, nem mindenki sorsa az, hogy írjon. Szégyenkezek, hogy nem tudok írni és nevetek, mert ez minden, amit valaha a legjobban szerettem csinálni. 

56. hét - A serdülőkor emlékezete

Yoh!

A hét címei:

Emlékezet / Serdülőkor

Zsazsi - Mit keresel?

Lariet figyelte, ahogy a kalandorok egyesével leszámolnak a földalatti börtön őreivel. Mindössze öten voltak. Egy tünde, egy pap, egy lovag, egy halottidéző és egy bérgyilkos. Miután végeztek az ellenséggel, Lariet a rácshoz sietett és arcát a hideg fémrudaknak préselve igyekezett minél többet látni a folytatásból.

A lovag egy kulccsal kinyitotta a cellát, ahová az elrabolt hercegnőt zárták. Míg a csapat tagjai a hercegnő köré gyűltek, a halottidéző szolgái elkezdték átkutatni a folyosót.

Lariet tudta, a kalandorok úgyse figyelnének fel rá, bárhogy is kiáltozna vagy kapálózna, ezért nem is fáradt azzal, hogy beszélni próbáljon hozzájuk. Figyelmét inkább az élő-holtak felé fordította. Megpróbálta kitalálni, milyen kasztba tartozhattak mielőtt meghaltak.

Különösen felkeltette érdeklődését egyikük, aki mozdulatlanul állt nem messze a cellája ajtajától és hályogos tekintettel bámult maga elé. Lariet lélegzete is elakadt, amikor a halott lovag lassan felemelte a kezét és megérintette a rácsokat. Lariet oldalra döntötte a fejét, ettől úgy tűnt, mintha a lovag egyenesen a szemébe nézne.

– Mit keresel? – horkant fel egy tolvaj a lovag háta mögött.

– A hercegnőt... – felelt a lovag.

– Ostoba vagy – köhécselt a tolvaj. – A hercegnő amott van.

– Nem. Ez a hercegnő cellája - rázta meg a fejét a lovag. – Mielőtt meghaltam, itt harcoltam, hogy kiszabadítsam a hercegnőt. Ebben a cellában van.

– Ah – a bérgyilkos bérgyilkos melléjük lépett. Egészen úgy tűnt, mintha észlelné Lariet jelenlétét. – Biztos a frissítés előtt haltál meg. Most a szomszéd cellában lévő hercegnőt lehet megmenteni.

– Te azért harcoltál, hogy kiszabadíts? – tört fel Larietből a kérdés. A lovag megdermedt.

– Igen, de kudarcot vallottam – felelt a lovag, majd eltűnt. Egy pillanatra sötétség lett, majd az őrök ismét elfoglalták helyüket a folyosón.

Lariet egész testén bizsergető elektromosság futott végig.

-...-...-...-

– Mit keresel? – kérdezte a feltámasztott faun harcos.
– A frissítést. Hallottál már róla? – kérdezte Lariet. Ha megtudja, mi az a frissítés, talán módot talál arra is, hogy kiszabadulhasson a cellájából.

55. hét - Mosoly invázió

 Yoh!

A hét címei:

Invázió / Mosoly


Liana Rawin - Fény és Sötét

Everard zuhant. Perzselően tiszta fényben zuhant. Nem tudta hol végződik ő és hol kezdődik a fény, ami égette, mint tűz. Már nem tudta, hogy ő zuhan -e a fénybe vagy a fény zuhan belé. Sikoltott, de nem hallotta a saját hangját. A fény néma. Némán zuhan a Napból a Földre. Néma sikolyát senki nem hallja.

Everard úgy érezte elveszett. Elveszett a fényben és nem volt sem út, amin járhatott volna, sem árnyék, ami megvédhette volna saját perzselő sugaraitól. Némán könyörgött a sötétségért, amit eddig megvetett. Nem akart már több fény mágiát. Most már tudta, hogy az itt nem segít. Akik hozzá hasonlók, azok nem védhetik meg, csak vele éghetnek.

Egy örökkévalóságnak tűnt a lángolása. Pedig tudta, hogy nem bírhatja már sokáig. El fog olvadni. Felemészti a saját ragyogása. A saját mágiája.

Azt mondták neki, mindenki azt mondta, hogy a mágusok sajátos képességei áldások, amik megmutatják az erősségüket, a hatalmukat.

Én gyenge vagyok...nem bírom uralni a saját erőmet...bele fogok halni...

Az eddiginél is erősebb pánik kezdett eluralkodni rajta. A csata hevében is érezte a halálfélelem zsibbasztó megsemmisítését, de az most a sokszorosára növekedett. Mert most nem az ellenségeitől félt, akiket talán legyőzhetne. Most önmagától rettegett. A saját ellenségévé vált és esélye se maradt a győzelemre.

Egyetlen kortynyi sötétség. Bár lenne itt egy sötét mágus. Valaki, aki árnyat vet rá.

Bár itt lenne Azazel Da Amarro a makacs, békepárti sötét mágiájával. Vágyott rá. Akarta. Úgy szomjazta, mint vizet a sivatagban.

Ekkor azonban valahogy mégis enyhülni kezdett a ragyogás ereje.

Mintha veszített volna a fényéből. Lassabban, mint Everard kívánta, de elviselhetővé szelídült. És Everard ekkor ébredt rá, hogy nyitva van a szeme és hogy lát. Lát mást is a fehéren kívül, ami eddig megvakította.

Kéket látott. Két lehetetlenül kék szemet. Zokogva nevetett fel a tudattól, hogy él, aztán elnyelte a várva várt sötétség.
Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony