Liana Rawin - Babaszemek

Az hittem már régen kiégett belőlem minden lelkiismeret. De akkor és ott vádlón és ridegen bámultak rám azok a halott babaszemek.

Nyár volt. Csorgott a verejték a hátamon. Valahogy mégis megcsapott valami hideg, mibe szinte belesajdultak a csontjaim.

Volt itt valaki, az előttem heverő holtesten kívül. Valaki... vagy valami, ami meg akart ölni. Éreztem a gyilkos szándékát. Ugyanaz a véglegesség sugárzott belőle, ami belőlem szokott.

Elcsépel közhelyként jutott egyembe a mondat. Milyen gyorsan válhat préda a ragadozóból.

A fegyvert magam előtt tartva óvatosan kifelé indultam a szobából.

Szinte szúrásként éreztem a hátamban a figyelő tekintetet. Megperdültem. De nem volt ott más csak az átkozott baba. És a hideg kék szeme.

Lassan egyenletesen fújtam ki a levegőt. Ostoba. Ostobaság az egész. Ez is csak egy meló. Persze nincs két egyforma. És ebben a … szakmában semmire se mondhatod, hogy rutinmunka. De eddig minden a terv szerint ment. Mégis mitől kéne félnem?

Az öregúr holteste mozdulatlanul hevert a földön, pont ahogy hagytam.

A porcelánbaba a polcon mozdulatlanul figyelte minden lépésem. De a szeme...a rideg kék, bombázópilóta szeme...

Az a baba meg akart ölni engem. Éreztem a bosszúszomját, a vágyát, az elszántságát. De nem mozdult.

Mégis, hogy mozdulna? Hiszen az csak egy játékbaba!

Akarattal hátat fordítottam neki.

Újra a csontig hatoló hideg. Egy pillanatra megszédültem, le kellett hunynom a szemem.

Még egyszer visszapillantottam a porcelánra.

– Ő az enyém volt és te elvetted tőlem – hallottam egy halk suttogást, egyszerre jött mindenhonnét és létezett csupán felzaklatott elmém mélyén.

Futva indultam az ajtó felé, de nem jutottam el odáig. Valami jéghideg csapódott be a két lapockám között. Az erő kifutott a lábamból. Térdre rogytam, majd fuldokolva terültem el a szőnyegen, ahogy a bordaközti izmaim megbénultak.

Miközben az élet lassan távozott önkéntelenül remegő testemből, kissé oldalra döntötte porcelán fejét és tovább figyelt engem hidegkék babaszemeivel.