Lassan tette meg az első lépést. Szaggatottan szívta be a levegőt. Az édes illat szinte marta az orrát, a szemét pedig könnyek csípték. A torka pedig majd szétszakadt a szomjúságtól. Cserepes ajkait nyalogatta.
Minden erejével, az akarata minden morzsájával tiltakozott ez ellen, hiába volt már annyira szomjas, hogy fájdalom marta összeszűkült ereit.
Megtett még egy lépést. Az izmai remegtek az erőfeszítéstől. Az orrát megcsapta az izzadtság csípős szaga. Hallotta a lélegzetet, ami ugyanolyan zihált volt, mint az övé.
Belenézett az ember szemébe. A könnycsepp végig gördült az arcán. Belesűrítette minden sajnálatát és kínját az egyetlen szóba, amit alig hallhatóan elsuttogott.
– Sajnálom...
– Kérlek ne tedd! – szakadt ki a férfiból a könyörgés.
Képtelen volt tovább tartani magát. Az övénél jóval erősebb akarat alatt meghajolva csapott le a fogolyra.
Borotvaéles karmok pattantak elő a körme alól, megragadta áldozata kócos, szőke tincseit és oldalra rántotta a fejét, feltárva a férfi nyakát. A felsértett fejbőr alól előbuggyanó vér illatára szétnyíltak az ajkai és előugrottak tűhegyes szemfogai.
Az ember felüvöltött a félelemtől és megpróbált kiszabadulni. De hiába volt a fogoly egy majd százkilós megtermett férfi, míg a támadó egy vékony, tizenhat éves tinédzser, esélye sem volt. Akkor se lett volna ha nincsenek rajta bilincsek.
Viktornak teljesen elborult az elméje. Egy kígyó sebességével csapott le az ütőérre, belemélyesztette fogait és úgy tapadt az áldozata nyakára, mint egy pióca. A vér a férfi felgyorsult pulzusának ütemében tódult a szájába. Úgy nyeldekelt, mint egy fuldokló, amikor felszínre bukkan a víz alól.
A másodpercek lassan összeáltak és a férfi küzdelme gyengült, majd enyhe rángatózásba hanyatlott.
A vér már csak lassan csordogált a felszakított érből, amikor a fiú végre eleresztette áldozatát.
Tompa kifejezéssel az arcán fordult a sarokban ülő ezeddig néma lény felé.
– Ügyes fiú – szólalt meg végre az apja. – Most menj vissza a testvéreidhez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése