Liana Rawin - Csillagpor

Lassan lépkedek a hídon. Csupán derengő fényt ad az aláhullott por, más nem óv a ködként körém telepedő sötétségtől. Óvatos vagyok, nem hagyhatom, hogy akárcsak egy keveset is lesöpörjek a keskeny járatról. A sötétség mohón falná el a fényét és ha megtehetné engem is megfojtana. Ennyi védelmem maradt, a keskeny üveghíd és a ráhullott csillagpor.

Szorosan ölelem át magam, hogy ne remegjek. Lépés lépés után. Nem nézek bele a sötétségbe... Rettegek, hogy visszanézne rám.

Elérek a veszélyes részhez. Itt alig-alig van egy vékony rétegnyi a fényből. A suttogás felerősödik, disszonáns hangok zúgnak a nem létező viharban. Hallom az orkán üvöltését, de a szél nem ér el hozzám. Mélyeket lélegzem, erőszakkal csillapítom dübörgő szívverésem. A sötét vihar hangjai egyre erősebbek, de én nem hiszek bennük, nem léteznek... 

Ugye nem léteznek? 

Összeszorítom a fogam. Csak a hidat nézem és a felületet vékonyan beborító csillagport. A hit ugyanolyan fontos, mint a fény. A kettő csak együtt tudja visszatartani a sötétséget. 

De amíg hiszem, hogy megvéd, addig nem érhetnek el! 

A nem létező szörnyek nem falhatnak fel… 

Egy repedés. Döbbenten meredek rá. Előző nap még nem volt itt. A szívemben mardosó iszonyat támad. Látom, ahogy a sérülés reagál a félelmemre és terjedni kezd. Szerte ágazik, felém ágaskodik. 

Akaratlanul visszalépek egyet. A csillagpor utat talál a résben és peregni kezd. Lefelé, bele a végtelen sötétségbe.

A rettegésem megsokszorozódik.

Ez nem történik meg... 

Nem félhetek! Megérzi a félelmet... Ő aki nem létezik... Megérzi… 

Lassan lélegzem, de a szememet könnyek futják el. A repedés egyre csak terjed. A csillagpor tovább pereg, mint egy órában a homokszemek. 

Hátrálni kezdek. Egy óvatos kacs kinyúl a sötét ködből és tapogatózni kezd.

Ne fordulj el!

Felém indul, először bizonytalanul, mint egy kamasz az első csóknál. Aztán egyre magabiztosabban, mintha tudná, hogy ott vagyok.

Mintha Ő elhinné, hogy én létezem.