A poros könyvekkel, családi képekkel és régi, tömzsi fabútorokkal telezsúfolt nappali túlsó sarkában felharsan a telefon krákogó hangja. Hosszú percek telnek el a fájó lábaim és a derekam miatt, mire feltornázom magam a kemény karosszékből és odacsoszogok.
– Hogy vagytok ma, Anyuka? Kell segíteni valamiben? – szólal meg egyből Howard a vonal másik oldalán, ahogy felveszem a kopott kagylót. A munkagépek éles háttérzaja mellett alig hallom a rekedtes, halk és meggyötört hangját. Elszorul a szívem. Még le sem telt abban a kocsmában a napja, már a gyárban gürcöl. Nem tudom, a lakáshitelből ki fog-e egyáltalán valaha is kászálódni. Tönkre fogja tenni magát, és a gyerekek még csak segíteni sem tudnak neki, mert annyira picik. Bár elfogadta volna azt a kevés kis pénzt, amit az ápolónőre fizettünk ki sóhajtok, főleg, hogy az az átkozott nőszemély nem is jár rendszeresen. Példát vehetne Howardról, ő még akkor is ránk telefonál, ha nincs sok ideje.
Szólásra nyitom a számat épp, amikor Apus felnyög. Előrébb hajolok, hogy belássak a nappaliból nyíló apró hálószobára: a férjem a párnákkal és vastag takarókkal megrakott franciaágyról próbál meg feltápászkodni, hogy ő is a telefonhoz jusson. Többszöri próbálkozásra sem sikerül neki, hiába támaszkodik a járókeretre vagy kapaszkodik meg az ágy mellett lévő testes faszekrény szélébe. Fújtat egyet, aztán bosszúsan leveri az egyik párnát a földre. Fél éve még oda tudtam volna totyogni hozzá, hogy felsegítsem, de mára már annyira elhatalmasodott a görcs és a fájdalom az ízületeimben, hogy a telefont is reszketve markolászom. Becsukom a számat, nekidőlök a barna és bézs csíkos tapétával kidíszített falnak, és kényszerítem magam, hogy kicsússzon a számon a panaszáradat és megint segítséget kérjek tőle.
– Jól vagyunk – próbálok normális hangnemet megütni, de még a fülemnek is feltűnik, hogy hazudok. Legalább Hawardnak emiatt ne fájjon a feje -, ne aggódj.
Megrázó helyzetkép.
VálaszTörlés