Leah Hope Eastbrook - Szépség

A balett világában a szépség egy alapjában meghatározó tényező. Ha a bizottság nem talál elég „szépnek”, már a felvételi vizsgára vagy a társulati meghallgatásra sem engednek be. Nincs az arcodra felfestve a műmosoly, amivel estéről estére minden nézőt elvarázsolsz? Nem lehet a nézőtér leghátsó sorából is megszámolni a bordáidat, mert van rajtad egy kis „felesleg”? Nem elég hosszú a nyakad, a karod vagy a lábad? Nem elég íves a lábfejed, amikor spiccelsz? Ebben az esetben nincs több esélyed.

Kisgyermekkorod óta álmodsz a primabalerina pozícióról, amiért vért, verejtéket és könnyet hullajtasz, nap mint nap. Sanyargatod magad, hogy a következő méretvétel során még véletlenül se mutasson többet a mérleg vagy a mérőszalag. Szinte már kívülről fújod, miben hány kalória van, mert a függőségig fajult a számlálásod, nehogy átlépd a megengedett mennyiséget. Sőt, az előadások napján már csak vizet mersz inni, hátha nem férsz bele a kosztümödbe.

Nincs időd pihenni, hajtani kell. Balettórák, társulati próbák, de még belefér egy kis futás is a város külső részén. Még csontig hatoló hidegben is, mert nem lehet megállni. Ki kell mosnod a ruháid, mert ha te nem csinálod meg, más sem fogja. Aludni sem marad elég időd, így csak bízni tudsz abban, hogy a sminkkészleted tényleg csodákra képes, és minden nem kívánatos bőrhibát elfed. Enni meg amúgy sincs időd.

Magadban kételkedni viszont van időd. A metrón, a buszon, a villamoson, amíg besétálsz a stúdióba, amíg előkészíted a spicc-cipőd a következő napra, amíg megcsinálod a tízezredik kontyodat, vagy amíg a tükör előtt csodát művelsz az arcoddal. Mit szól majd az igazgató, a társulat, a közönség? Mit mond rólad a média az előadás után? Vajon minden jól fog sikerülni a színpadon? Megütöd azt a szintet, amit minden helyzetben, minden nap elvárnak tőled? Vajon elég jó és „szép” leszel mások elvárásainak?

Voltaképpen a szépség majdnem olyan, mintha halott lennél.

Leah Hope Eastbrook - Csak a szavaimmal

Drága Papa!

Majdnem 17 év… Ennyi ideje nem láthatom már a mosolyodat, nem hallhatom a hangodat, nem ölelhetlek meg. Nem várhatlak izgatottan a buszmegállóban, amikor végre megérkezel hozzánk, és nem kérdezhetem meg, hogy vagy, hogy utaztál, mi történt veled, amíg nem láttuk egymást. Nem segíthetek neked, ha éppen szükséged lenne rá, és nem tanulhatok tőled új dolgokat. Nem fejthetünk már együtt keresztrejtvényeket, és nem játszhatunk semmilyen játékot. És már nem láthatsz el bölcs tanácsokkal, amivel elsőre lehet, hogy nem értek egyet, de később mindig rájövök, hogy igazad van. Ahogyan a régi szép időkben. Emlékszel? Hiányoznak azok a pillanatok.

Leah Hope Eastbrook - Csillagles

Minden olyan nyugodt: tücskök és békák szüntelen neszezése járja át a környéket, amit egy-egy hal csobbanása tör meg, a szél pedig finoman megcirógatja a lombkoronákat. Mélyet szívok a cigarettából és hosszan fújom ki, elengedve minden feszültséget. Behunyom a szemem és azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.

A terasz fadeszkái fáradtan nyikorognak, ahogy Jeremy lejön a lépcsőn. Elmosolyodom, a szívem akaratlanul is hevesebben ver. Arrébb csúszom a pokrócon, hogy ő is elférjen.

– Na, láttál már hullócsillagot? – kérdezi, miközben mellém telepszik. Karját a fejem alá teszi és cirógatni kezdi a vállam.

– Még nem – felelem, miközben kifújok egy újabb adag füstöt, majd elnyomom a cigarettát. Az ujjait keresem, és szorosan összefonom az enyéimmel. – Biztos megvárták, amíg ideérsz.