Liana Rawin - Végső küzdelem

Corvin felsikoltott, amikor a démon karmai átszúrták a mellkasát és ő elterült a földön. Forró vér ömlött a páncélja belsejébe.

Az Árnyak királynője felállt és vonszolni kezdte őt a tó felé.

– Itt az idő... – hallotta a nő fémes lihegését. – ... hogy helyrehozzak egy hibát.

Iszonyatos, zsigeri rettegés markolt belé.

– Ne... – dadogta erőtlenül tiltakozva.

Vére vörösre színezte körülöttük a tavat. A fájdalom másodlagossá szelídült, a félelemtől kétségbeesetten rugdosta az egyre mélyülő vizet.

– Kimentett téged, és te megölted. Mert én arra kértem! Féltettelek annyira, hogy kockára tegyem, az ő életét is. A víz viszont magáénak követel, hallod a hívását?

– Gyerünk, végezd be magad! Ehhez is kevés vagy? – próbálta megőrizni bátorsága utolsó morzsáit.

– Nem foglak megölni – csikorogta a szörnyeteg. – Ha ki tudsz jönni magadtól, életben hagylak.

Corvin zokogni akart, könyörögni, hogy ne így! Ölje meg! De NE ÍGY!

Minden megmaradt erejével küzdött, de így is csak erőtlen csapkodásra tellett.

– Könyörülj! – kiáltotta végül. – A vizet ne!

Megpróbálta időben összezárni az ajkait, de a víz gyorsabb volt. Bugyborékolva merült el. Saját vérének felhője kitakarta előle gyilkosa vonások nélküli fémarcát, aki elrúgta magától a mélység felé taszítva.

Fekete páncéljának holtsúlya könyörtelenül húzta a fullasztó sötétségbe.

Úszni próbált, kétségbeesetten rugdosta a vizet és pánikba esve csapkodott a karjaival.

Tudta, hogy a nő kiélvezi szenvedése minden egyes másodpercét. Végig fogja várni a haláltusáját.

A mellkasa egyre jobban lángolt. A szervezete levegőt követelt. A reflex végül legyőzte az akaratot. Jéghideg víz ömlött meggyötört tüdejébe. A fájdalom észveszejtő volt. A rettenettől elkerekedett szemekkel bámulta az egyre homályosabbá váló szörnyeteget.

Mozdulatai koordinálatlanabbak lettek, ahogy lassan kihunyó tudata elvesztette a kontrollt oxigénhiánytól rángatózó izmai felett.

Némán könyörgött, hogy legyen végre vége.

Izmai elernyedve teljes tehetetlenségre kárhoztatták, az elméje viszont a totális rettenet állapotában még haloványan pislákolt.

Látta, ahogy az Árnyak királynője megfordul és magára hagyja, aztán minden egyebet elnyelt az örök sötétség.

62. hét - Vad kopogás

 Yoh!

62. hét címei:

Kopogás / Vad

Leah Hope Eastbrook - Szépség

A balett világában a szépség egy alapjában meghatározó tényező. Ha a bizottság nem talál elég „szépnek”, már a felvételi vizsgára vagy a társulati meghallgatásra sem engednek be. Nincs az arcodra felfestve a műmosoly, amivel estéről estére minden nézőt elvarázsolsz? Nem lehet a nézőtér leghátsó sorából is megszámolni a bordáidat, mert van rajtad egy kis „felesleg”? Nem elég hosszú a nyakad, a karod vagy a lábad? Nem elég íves a lábfejed, amikor spiccelsz? Ebben az esetben nincs több esélyed.

Kisgyermekkorod óta álmodsz a primabalerina pozícióról, amiért vért, verejtéket és könnyet hullajtasz, nap mint nap. Sanyargatod magad, hogy a következő méretvétel során még véletlenül se mutasson többet a mérleg vagy a mérőszalag. Szinte már kívülről fújod, miben hány kalória van, mert a függőségig fajult a számlálásod, nehogy átlépd a megengedett mennyiséget. Sőt, az előadások napján már csak vizet mersz inni, hátha nem férsz bele a kosztümödbe.

Nincs időd pihenni, hajtani kell. Balettórák, társulati próbák, de még belefér egy kis futás is a város külső részén. Még csontig hatoló hidegben is, mert nem lehet megállni. Ki kell mosnod a ruháid, mert ha te nem csinálod meg, más sem fogja. Aludni sem marad elég időd, így csak bízni tudsz abban, hogy a sminkkészleted tényleg csodákra képes, és minden nem kívánatos bőrhibát elfed. Enni meg amúgy sincs időd.

Magadban kételkedni viszont van időd. A metrón, a buszon, a villamoson, amíg besétálsz a stúdióba, amíg előkészíted a spicc-cipőd a következő napra, amíg megcsinálod a tízezredik kontyodat, vagy amíg a tükör előtt csodát művelsz az arcoddal. Mit szól majd az igazgató, a társulat, a közönség? Mit mond rólad a média az előadás után? Vajon minden jól fog sikerülni a színpadon? Megütöd azt a szintet, amit minden helyzetben, minden nap elvárnak tőled? Vajon elég jó és „szép” leszel mások elvárásainak?

Voltaképpen a szépség majdnem olyan, mintha halott lennél.

Liana Rawin - Ingerlés

Harangzúgást hallott a víz alól. Disszonáns volt és nem meghatározható a hangereje. A hallásküszöb peremén táncolt és mégis betöltötte a teret. Ott volt mindenhol. Nem tudott elmenekülni előle.

A homok sercegett meztelen talpa alatt. Futott. El a víztől, minél messzebb. Az őrtorony olyan messzinek tetszett, mintha kilométerek választanák el tőle, pedig tudta, hogy alig pár száz méterre van.

A harangok hangja erősödött. Gyorsabb tempóra bíztatva megterhelt izmait. Hullámok csapkodták a partot. Pedig már távol van a víztől. Nem kellene ennyire hangosnak lennie.

Nem mert hátranézni.

Már nem csak rohant. Menekült. Felfelé. A magányosan az ég felé nyújtózó sötét épület felé.

Nem tudta, hogy odabent biztonság várja-e.

Van-e egyáltalán biztonságos hely?

Valami azt súgta, hogy odabent legalább ezektől a szörnyű haranghangoktól megszabadulhat.

Vonzotta az a torony, mint valami elszédült lepkét az éjjeli fény.

Elméjének logikus, még ép része sikoltva tiltakozott.

Üvöltötte, hogy az a hely ugyanolyan veszélyes, mint az óceán, ahonnét a harangok zúgnak.

De már nem tudott foglalkozni vele. Túl kimerült volt. Túlságosan félt.

Ez a borzalom napok óta folyamatosan ostromolta az idegeit.

Odabent talán válaszokat kap. Odabent talán lesz...

Valaki.

Akárki.

Az óceánpart végtelenbe vesző ürességgel nyújtózott körülötte.

A torony még mindig olyan messze volt.

Nem ér oda.

A harangok mintha már mellette csengtek volna, a hullámok közvetlen mögötte csapódtak be. A bokáján érezte a hideg, túl sós vízcseppek finom csípését.

Sikoltott, mikor áruló izmai felmondták a szolgálatot és görcsbe rándult vádlival terült el a puha vöröses homokban.

Könnyekkel rémülettől hatalmasra tágult szemeiben fordult meg.

Semmi nem volt mögötte. A víz a messzi távolba nyugodt ritmusban nyalogatta a partot. A haragok már csak a fejében visszhangoztak.

Lassan felállt. Mélyeket lélegezve fordult vissza az őrtorony felé.

Az ajtó csupán pár méterre volt tőle.

A harangok újra zúgni kezdtek mögötte.

A bejárat feltárult és ő bemenekült suttogva hívogató sötétségébe.

61. hét - Lázadás a megálló idő ellen

Yoh!

Úgy döntöttem, felesleges a blogot elárasztani (nem tudtam leakadni még mindig a vizes szófordulatokról tegnap óta) másfél hónapnyi címmel, ezért elegánsan nem veszek tudomást az elmúlt hetekről, már ami a számozást illeti, így a 61. héttel folytatódik a játék...

... aminek a soron következő címei kifejezetten viccesek a helyzet ismeretében:

Az idő nem áll meg / Lázadás

ui.: nagyon köszönöm minden résztvevőnek, aki nem felejtette el az oldalt és még így is írt a címekhez. Nagyon hálás vagyok és végtelenül örülök ezeknek az írásoknak.

Helyzetjelentés - életjel?

 Yoh!

    Mélységesen röstellem az eltűnésem. Robog az ár, robogok velem, a fejem valahol a kanyarban lemaradt, az ujjaim méghátrébb, már nem is látom őket rendesen, elsuhannak mellettem a napok, a hetek, a hétvégék különösen. Merül az aksi, feltölt az aksi. Kattintok, kalapálok, mosolygok, fűrészelek, festek, mégtöbbet mikrózom az ebédem és rossz irányba szállok fel hazafelé, hogy még később érjek haza, de hétkor már vár a telefon, gyors jelentés, készülés a holnapra, alvás? Dehogy, mert hiányoltak egész nap, "itthon is kell lenni". Ha még azt mondanám, elúsztak velem a dolgok, de nem úsztak, hánykolódtak! Velük együtt én is.

    Alig merem bevallani, itt pirulok, hogy közben meg kapaszkodom valahol egy szörfdeszkába és igazából élvezem, de semmi másra nem tudok figyelni, csak a következő hullámra, a szélre és mindenre, ami robog felém és megdob hátulról, na meg hullik az arcomra a sok vízpermet.

    Holnap frissítés érkezik a blogra, nem is egy!

    Én továbbra is fél fejjel a víz felett, de már egy csónakban itt van mellettem bekészítve a laptop és megnyitva rajta a Blogger. 

Zsazsi

60. hét - Végső nyugalom

 Yoh!

A hét címei:

Nyugalom / Végső küzdelem