– Dolgom volt. És…
– Hé! Mi ez a hangzavar? Hol vagy?
– Az állomáson.
– Miért? Várj! Nem érdekel. Csak azért hívtalak, hogy anyuék is hallják, én megpróbáltam.
– Anyuék?
– Igen. Tudod, mit? Oda is adom anyut.
– Szia, Emy!
– Szia, anya! Sajnálom, idén nem tudok elmenni hozzátok karácsonyozni. Már így is túl hosszú szünetet tartottam. Mennem kell vissza.
– De…
– Az ajándékotokat majd elküldöm. John úgyis be fog ugrani hozzám az ünnepek után. Az övét akkor adom oda.
– Emy, ez nem az ajándékozásról szól.
– Bocs, anya, most már mennem kell. Pusszantalak titeket.
– Rendben. Azért…
– Szia, anyu!
– Szi… *bep-bep-bep*
– Áh, miért nem tudnak békén hagyni?
– Elnézést, kisasszony!
– Tessék.
– A táskája. A padon hagyta. Az öné, igaz?
– Oh, igen. Igen, az enyém. Köszönöm. Csak… tudja a családom… ez a nagy felhajtás kikészít. Azt se tudom, hol áll a fejem. Köszönöm még egyszer.
– Ugyan, csak láttam, hogy… és a sálját is ott hagyta.
– Ezt nem hiszem el! Köszönöm. Izé… én úgyis mindjárt visszamegyek az épületbe, esetleg…
– Köszönöm, de nem fázom. Csak, a lányomra várok. A vonat nemsoká megérkezik. Az öt harmincassal.
– Értem. Az… jó messziről jön.
– Igen. Messziről. Több mint tíz éve nem láttam őt.
– És most az ünnepekre mégis hazajön.
– Igen.
– Akkor, ez egy igazán jó… karácsony lesz.
Az öreg nem felelt. Az vonat lassan begördült. Emily maga se tudta miért, de képtelen volt elindulni. Csak téblábolt ott a vágány mellett és várta a nagy találkozást.
A vonat utolsó szerelvényéből leemeltek egy koporsót. Az öreg odabicegett hozzá és egyik kezét a feketére lakkozott fára helyezte. Mondott valamit a halottas ház két emberének, majd együtt elindultak kifele.
*Anya, mégis megyek. Emy.*
Ez régebbi vagy új? Valamiért nagyon deja vu érzést kelt bennem... Nagyon hatásos! Az a típusú történet, aminél az ember akkor is elgondolkodik, hogy mit csinálhatna jobban, ha egyáltalán nem tart ott, ahol Emy...
VálaszTörlésRégebbi, kedvenceim közül :D Halványan emlékszem, hogy valamelyik Viasat3-as nyomozós sorozat egyik epizódja ihlette. Személyes élmény azóta, hogy békésen, nyugalommal gondolhatok arra, hogy nem váltam azzá az Emyvé - aki a főhős lehetett volna, ha nem találkozik az idős úrral a történetben - egyik, azóta elveszített családtagom számára. Különös érzés. Azt hittem, majd bűntudatom lesz és lelkiismeretfurdalásom az elvesztése után, hisz mindig "lehet többet" foglalkozni valakivel, többet vele lenni, rá gondolni, de mégis az az érzés töltött el, hogy így sikerült, és abban az élethelyzetben megtettem mindent. Valószínűleg, ha újraélném és tudnám a végét, akkor se tudnék máshogy dönteni és boldog vagyok a közös emlékekkel. (Ez most nagyon lelkizősre sikeredett.)
Törlés