– Hazug... csalók! Gyil-kosok! – kiáltotta nem messze előttem egy nyomorék öregember a botját rázva a főtér felé, ahol a sorozás folyt, míg mellé nem ért egy katona és gyomorszájon nem vágta. Összegörnyedt, majd a földre zuhant.
Igyekeztem úgy intézni a lépteimet, hogy középről észrevétlen a házfalak mellé sodorjon az emberáradat.
– Menj tovább! – utasított a katona.
– El-elviszem az útból, hogy ne okozzon több bajt. – A katona végigmért mindkettőnket, nem akaródzott itt hagyni minket, de amint meghallotta az újabb szaggatott sípszót, szó nélkül elsietett.
– Gyere, Ronnal bácsi – felvettem a földről a botját és segítettem neki lábra állni. – Miért keresed a bajt?
– Ez a háború... a háború... csak szörnyűség és hazugság – motyogta Ronnal. – Én... láttam mindent. Hazugság.
– Tudom, Ronnal bácsi, tudom. Nem északi barbárok ezek, akik a hegyeken át érkeztek, hanem erdei gnómok és tündérek, akiket mi támadtunk meg.
– Ne gúnyolódj! – lihegte Ronnal, majd megtörölte a szája szélét.
– Hiszek neked. Mind hallottunk már tündérekről szóló legendákat.
Ronnal megtántorodott. Ekkor néztem csak meg őt jobban. Szája széléről vér csordogált, megfestette gyér szakállát is. Az arca kissé elfehéredett.
– Sietnünk kell! – motyogta és bicegve előre iramodott.
Ronnal háza rozzant volt és mindenhol kacatok hevertek. Gondosan bezárta mögöttem az ajtót.
– Gyertek elő! – suttogta aztán rekedtes hangján, mire minden irányból halk motozás hangzott fel. Ronnal felém fordult. – Te mindig segítettél... nekem – köhögött. – Kérlek, ezentúl segíts... nekik.
Értetlenkedve néztem körbe. Hat kíváncsi fekete szempár szegeződött rám.
– Azok... nem legendák voltak – nyögtem ki nagy nehezen.
– Nem. Nem azok voltak.
Ahogy belenéztem azokba az árva tekintetekbe...
– Sziasztok! Én Neil vagyok.
Egyikük lassan bólintott.
– Ne hagyd... hogy őket is megöljék. Ne hagyd, hogy legendákba zárva élhessenek csak.
Úgy érzem, mintha mélyebb, sokkal mélyebb háttere lenne ennek a történetnek... Szép a kép az elején :3
VálaszTörlésEz a történet már évekkel ezelőtt íródott, de akkor is és most is sokszor elgondolkodom, hogy miként vesznek ki az emlékezetünkből a természetközeli folklór a történetek/lények. Benne vagyok egy csoportban, ahol különböző lények mitológiájából oszthatnak meg a tagok legendákat, történeteket, személyes élményeket. Olvasom az indián, kelta, lengyel, kínai szerzetekről a történeteket és ott ülök, agyalok, hogy én mit tudok a sajátomról? Hmhm... voltak valami táltosok... meg csodaszarvas, meg turul... de őszintén nem tudom, hogy melyik újonnan kreált és melyik az, ami átvészelte a kereszténységet. És elszomorodom.
Törlés