– Hiába volt minden vívódásom... nem használt semmit. Nem tudom elfojtani érzéseimet. Meg kell mondanom, mennyire imádom, mennyire forrón szeretem magát.
Elizabeth elképedését nem lehetett leírni. Csak ámult, pirult, nem hitt a fülének, és hallgatott."
Elidőztem egy kicsit a sorok felett, ujjamat lassan végighúztam a sorokon, majd a következő oldalra lapoztam, hogy folytassam, de az izgalom erőt vett rajtam, és hirtelen összecsaptam a könyvet.
– Neeem, neem, nem teheted meg ismét! – szóltam magamhoz szigorú arckifejezést erőltetve magamra, de aztán mégis sietve a legvégén nyitottam ki ismét a könyvet.
"– Ön sokkal nemesebb lelkű, semhogy tréfát űzzön velem."
– Jajj! A legjobb rész!
"Elizabeth teljesen átérezte a fiatalember szokatlanul fonák és kínos helyzetét..."
Aztán, néhány átlapozott oldallal később már magam előtt láttam Colin First-öt és Jennifer Ehle-ét is, ahogy a nyitott hintón ülve kigördülnek a templomkertből és megfeledkezve a körülöttük lévőkről megcsókolják egymást.
Vigyorogva zártam össze ismét a könyvet. Milyen romantikus! Milyen elképesztően romantikus! Azok a gyönyörű, zavart vallomások, azok a... milyen izgalmas és tökéletes! És én már annyira ismerem, hogy türelmem sincs sorról-sorra végigkövetni a történetet.
Vajon Ő mondana valaha ilyesmit? Most nem erre a kifacsart, néha egész kifacsart udvariaskodó stílusra gondolok, hanem ilyen eszméletlen romantikus dolgot, mint Darcy Elizabethnek.
Félretettem a könyvet, és a mobilomért nyúltam. Gyorsan bekapcsoltam a wifit, amit az olvasás idejére kinyomtam. Nem törődtem az érkező üzenetekkel, csak megnyitottam a messengert, és megkerestem a világ legcukibb profilképét, ami mellett ott virított a jel, hogy épp elérhető. Vajon… vajon, ha egy más korba születtem volna, én is bálokon ismerkedhettem volna? Vajon… vajon ő...
Gyors üzenetet küldtem neki:
<Kinek a neve van a szívedbe vésve?
???>
<Mindegy
<Szeretsz?
???>
<Csak úgy… <3
Ja.>
<…
Szeretlek>
<<3 <3 <3
Ah, amilyen szomorkásra fordult a közepe felé, olyan aranyos lett a vége <33
VálaszTörlés