– Megtiltom, hogy azzal a fiúval bárhova is elmenj – jelentem ki mérgesen.
– Semmit nem csinált! – ellenkezik Petra.
– Nem? Részegen egyedül kellett haza jönnöd arról a buliról.
– Ott volt velem Lilla...
– Nem érdekel. Lányok ne mászkáljanak egyedül részegen! – vágok a szavába.
– Nem is értelek. Te nem voltál fiatal? – vágja a képembe.
– Voltam, és tudom, hogy a fiatal, részeg srácok, miket művelnek a részeg lányokkal. – fonom karba a kezem.
– Meg tudtuk volna védeni magunkat...
– Te kutattál a táskámban? – torzul el az arca.
– Nem. Kiesett a zsebedből a fürdőszobában – világosítom fel.
– És most ezt is el akarod tiltani tőlem, apa?
Szólnék, de közbe vág.
– UTÁLLAK. – Elrohan a szobájába.
Beletúrok kopaszodó hajamba, levágódok a kanapéra. Hogy lehet ennyire vak? Hol rontottam el a nevelést? A csigalépcsőre bámulok, a szívem úgy zakatol a dühtől, hogy elnyomja a zihálásom és az ajtó csapkodás miatti fül zúgást. Az elmúlt 16 év alatt nem veszekedtünk még egymással, mert mindig sikerült megoldást találnunk... A tévére meredek. Muszáj lehiggadnom. A kapcsolóért nyúlok, de annyira remeg a kezem, hogy leverem az asztalról. Morogva felkapom a szőnyegről, és kivágom az ablakon.
A következő napokon Petra továbbra sem szól hozzám, még csak nem is köszön. Elfordul ha beszélni akarok hozzá, és inkább elvonul a szobájába. Én pedig kezdek bele őrülni ebbe.
Péntek este bekopogok hozzá.
– Remélem, gondolkodtál a történteken... – puffan valami az ajtónak. – Tudod egyáltalán, mennyire féltem attól, hogy valaki bánthat téged? Hogy akár olyan baj is történhet, ami végzetes? És még csak ott sem vagyok, hogy megakadályozzam... – Elhallgatok, mert megremeg a hangom. Nem jön válasz. – Ez a hallgatás rosszabb, mintha kiabálnál vagy ordítanál. Azt még eltudnám viselni, de ezt a némaságot nem. – vallom be őszintén.
Egyszer csak kinyílik az ajtó és Petra a nyakamba borul.
– Beiratkozom önvédelemre.
– Elmegyek érted a bulikba.
– Rendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése