Érzem, valaki figyel, majd Sashi megüresedett helyére lefekszik a rugdosós.
– Átkozott hideg van kint – morgolódik, majd megragadja a karom és egyszerűen magára ránt. – Melegíts fel!
Örülök, hogy Sashi már nincs itt. Az én törékeny, nagyszájú Sashim még bajt csinálna. Lecsökkentem a személyiség modul aktivitását, majd néhány fokot emelek a testhőmérsékletem. Végül is ez a férfi az előző hat órában minket védett.
Mire Sashi visszatér, már kivonszoltam magam a napfényre. Épp feltöltöm a létfontosságú rendszereim energiatartalékait. A mesterséges csillag, amivel megvilágítják ezt a helyet, nem a legideálisabb számomra.
– Vitti, mit művelsz? – Azt hiszem, elhagytam az egyik karom. De kinek van ereje lemászni a tetőről csak emiatt?
– Felhoznád? – kiáltok le, mire az én szakadt ruhás amazonom egy lendülettel felugrik mellém.
– Vitti, figyelj, sajnálom. Csak reggel hallottam. Kirkleenek nem volt hozzá joga, hogy elégesse az összegyűjtött posztereidet.
– Hideg volt – vonok vállat. – Sashi, megígérsz nekem valamit? A mai etetésen… ne menj az üvegfal közelébe!
Nem érti, de bólint. Én összeszerelem magam.
Cyrano lent egy szerkezetet nyom a kezembe. Kihangosító, mondja. Míg a látogatókat lefoglalja az etetés, én a hatalmas üvegfalhoz megyek. Érzem a levegőben a visszafojtott várakozást. Minden ember titkon engem les, míg várják az élelmet.
A fal úgy harminc emelet magas, és hat utca széles. Mögötte hatalmas, négy-ötfejű lények állnak és néznek minket, akár egy állatkertben.
Cyrano egyszer csak felüvölt.
– Kiálts!
Én kiáltok. A kihangosítót a számhoz emelve a halálos frekvenciára állítom. Sashira gondolok és arra, hogy minden az én hibám. Aztán a testem felrobban és remélem, a sebesen széthulló darabjaim valamelyike megrepeszti az üveget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése