Észrevétlen kicsúszott egy kis odaszúrás is, amiért Arthur nem említett előttem erről semmit. Nem csak a lánykérést, hanem egyáltalán azt se, hogy tetszik neki Mary. Hogy őrülten szerelmes belé. Nem mondott nekem semmit, pedig igazán jó barátomnak tartottam. Olyan barátnak, akire Maryt is rábíznám, ha velem történne valami. Csakhogy soha nem volt olyan, hogy Mi, hogy Mary és Én. Soha nem jutottam el odáig, hogy elhívjam őt randevúra, hogy nyíltan udvaroljak neki. Együtt nőttünk fel, így számomra a világ legtermészetesebb következtetése volt, hogy Mary és én össze fogunk házasodni egyszer.
Miközben én végtelen levelezéseket és számításokat bonyolítottam elismerés és egy biztos állás reményében az alsó majorban, addig Arthurt felvették a földesúr mellé második íródeáknak és lépkedett felfelé a maga ranglétráján.
Míg én hosszú leveleket írtam Marynek az udvarházba, amiben meséltem neki a munkámról és a kis házról, amit előléptetéskor megkapok, addig Arthur volt az, aki felolvasta ezeket a leveleket neki. Ugyanígy Arthur volt az, akinek Mary lediktálta rövid, de buzdító válaszait.
Miután előléptettek, nehezen találtam módot arra, hogy elutazzak az udvarházba, de nem akartam levélben megkérni, hogy jöjjön hozzám. Végül hosszú szervezés és három hónap várakozás után sikerült találkoznom Maryvel.
- Mivel úgyis hamarosan találkoztunk volna, nem akartam levélben írni róla - mondta mosolyogva. Mellette ült Arthur. Mosolygott. Én is mosolyogtam.
Később még sokat meséltek nekem arról, hogyan szerettek egymásba, a lánykérésről és az előkészületekről. Mindkettejükből dőlt a szó, ahogy a terveikről beszéltek. Hallgattam őket. Aztán már csak arra lettem figyelmes - mintegy külső szemlélőként rácsodálkozva saját tetteimre és gondolataimra -, hogy mindenféle őszinte tanácsokkal halmozom el őket.
Később elmentem az esküvőre és még sokáig folytattuk a levelezésünket. Még sokáig szerettetem Maryt, de boldog voltam ennyivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése