Henna - Olvadni

El fogok olvadni. Nem is kell ezen meglepődni, hiszen mindenki körülöttem folyton azt szajkózza, hogy ez az élet rendje, ez egy természetes folyamat, nem lehet rajta változtatni. És akkor ennyi is az egész? Fogadjam el, törődjek bele, hogy rövidke életemnek mindenképpen az lesz a vége, hogy szép fokozatosan elolvadok, míg nem marad belőlem semmi? Még csak nyomot sem fogok hagyni. Senki nem is gondol majd arra, hogy én egyszer, egy kis időn keresztül itt éltem mindennapjaimat.

Persze lehet, igazuk van a többieknek, és ki kellene élveznem minden pillanatot addig, amíg még lehet. Itt lógok egy csinos kis ereszen. Egész csendes környék. Hallottam olyan forgalmas helyekről, ahol pár napig élnek csak a jégcsapok. Borzasztó, milyen világot élünk manapság!

Szóval igazán nem is kéne panaszkodnom. A nap sugarai a fényes halált hozzák magukkal, de a ház ezen részére csak hajnalhasadtával, néhány röpke órácskára ér el hozzám a simogatásuk.

Ezt nem merem másoknak bevallani, de rajongok a napfényért. A végén még rám sütnék a bélyeget, hogy öngyilkos hajlamom van, vagy valami ilyesmi. Nem kell a felesleges felhajtás, mert nem erről van szó, hiszen pont én lennék az, aki ha tehetné, harcolna az öröklétért. Ám még így sem hagyhatom teljesen figyelmen kívül, hogy milyen gyönyörű leszek, amikor megérint a fénysugár. Ragyogó, csillogó, átlátszó ruhába öltöztet, és még az emberek is észrevesznek olykor-olykor. Mutogatnak rám és hangoztatják, hogy no lám, a tél is milyen csodálatos tud lenni!

Hát akkora bűn, ha ezt a figyelmet szeretném élvezni úgy nagyjából mindig? Szerintem nem.

Minek is bántom magam ilyen gondolatokkal?! Hiszen, senkit sem érdekel, én mit szeretnék. A természetes folyamat sajnos az, hogy bele kell halnom a napfény adta szépségbe.

Cseppről cseppre kevesebb lesz belőlem a világon.

Cseppről cseppre kevesebb szépség fog létezni ezen a bolygón.

Cseppről cseppre elfogynak a szavaim.

Elolvadok, elfolyok, megszűnik a csillogásom, elfogyok.