– Miért nem filmezhetek veletek? – duzzog a tíz éves Phil miközben gondosan betakargatom őt.
– Mert a horror film nem gyerekeknek való – válaszolom türelmesen.
– De én nem félek, Apa – teszi karba a kicsi kezeit. – Ijessz csak meg!
– Megijeszteni...? – kérdezem ártatlanul. – BUH! – morgok rá hirtelen, de a Kicsi tényleg nem ijedt meg. - Oké, akkor holnap megbeszéljük.
– Felkészültél? – szállunk ki a kocsiból a Tihanyi-félszigeten.
–- Gyere, mindjárt éjfél, üljünk le valahová – indulunk el a széles járdán. A fákkal szegélyezett parkban rögtön az első padot szemelem ki magunknak. Alig van világítás, így tökéletesen látszanak a horizonton elterülő hatalmas tó lágyan ringó felszínén a csillagok, és a túlparton lévő város apró fényei, amit még a forgalom villódzása sem nyom el. Halkan füttyentek bámulatnak álcázva a megbeszélt jelet.
– Ki az a néni ott? – mutat a kiáltást imitáló szoborra és a talapzatánál bújkáló anyjára.
– Az csak egy szobor... – kezdem ijedten hadarni, ami csak az eszembe jut. Jesszusom, most nem bukhatunk le. – Ha annak a közelében vagyunk, akkor hallhatjuk a legjobban a suttogást és ...
– Shhh... – hallatszik egy halk női sóhaj épp idejében, hogy kimentsen a magyarázkodásból.
– Hallottad? – kérdezi cérnavékony hangon. Egyből kihúzza magát és ijedten megkapaszkodik a pad szélébe.
– Azt hiszem... – válaszolok némán, mire közelebb araszol hozzám. Halkan, szaporán veszi a levegőt, egy muttkot sem szól mégis bátran a sötétet pásztázza. Újabb suttogás töri meg a csendet, ami ezúttal jóval hangosabb. Erős, érces hangja úgy pattog körbe-körbe, mintha egyre többen volnának. Phil tátott szájjal rám mered.
– Jól van, most már menjünk – állok fel nyugodtan, és magam elé terelve vissza felé indulunk. Jó pár méterrel halad előttem és izgatottan áradozik az előbbiekről, így nem veszi észre, hogy hátra fordulok a szobornál bújkáló feleségemhez és felmutatom neki a hüvelykujjam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése