Brukú - Meghívás a Pokolból

Tökéletesen látszik a poros ablakon keresztül is, hogy a békés, gazdag lakónegyed már csak árnyéka önmagának: a szebbnél szebb virágágyásokat kirohadt, bűzlő növények fedik, a dús, vastag törzsű fákból száraz csonkok látszanak, a kerítések kidőltek, a gyerek hinták és az udvarokban parkoló autók szétrohadtak. A kétszintes, hangulatos házak többségéből nem maradt csak törmelék és romok, amik minden egyes bombázással és bevetett vegyi fegyverrel nőnek.

Az a néhány megmaradt ház szinte elveszik a káoszban a bedeszkázott ablakaikkal és ajtajaikkal. Csend van: várakozással és félelemmel teli csend, amibe minden megmaradt ember és állat igyekszik meghúzódni és túlélni.

– Végre sikerült kimosni a szennyest. – jön be Patrice a lelakott, toldozott-foltozott bútorokkal tele zsúfolt, sötét nappaliba. Az egykor telt idomú asszony lesoványodott a háború miatt, a rongyos végű farmere és a kinyúlt ujjatlan pólója is lóg rajta. Szemei karikásak, arca színtelen.

– Sose fogom ezt a kézzel mosást megszokni. – arrébb dob egy kibolyhosodott díszpárnát mielőtt leülne a kanapéra. A férje azonban semmit nem szól erre, csak ugyanolyan mozdulatlanul áll a megfakult fekete flanel ingében és az oldalzsebes szürke nadrágjában.

– Mi az? Látsz valamit? – vált témát azonnal. Dallamos hangja megkeményedik és aggodalmassá válik. Nate válaszul csak vesz egy mély, sípoló lélegzetet aztán enyhén köhögve kifújja.

– Katonák? Újabb bomba? – kérdezi most már feszülten miközben felmarkolja a falnak támatszott baseball ütőt és oda siet mellé.

– Nem... – érkezik a reszketeg, erőtlen válasz. Patrice leereszti az ütőt és szembe fordul férjével. Ekkor látja csak, hogy a magas, testes férfi görbe háttal, mereven áll és vaskos ujjai között reszketve markolászik egy koszos papírt.

– Ez micsoda? – szegezi neki a kérdést riadtan a felesége.

Nath hosszú percekig figyeli üveges, fénytelen tekintettel a szürke égre kúszó vastag füst felhőket miközben a rágóizmai össze-összeszorulnak a többnapos borostája alatt.

– Meghívás a pokolból... – suttogja nagy sokára, miközben átadja a katonai behívót szerelmének.