.png)
Mereven bámult a szobor időbe fagyott arcvonásaira. Úgy érezte, hogy őt figyelve maga is beledermed az időbe. Nem tudta lesz e valaha jobb. De egyenlőre minden alkalommal késszúrásként hatolt a szívébe a fájdalom.
A veszteség érzése, ahogy az üresség, a hiány szinte savként marta belülről.
Két év hosszú idő. Minden nap egy túlélendő kínzás nélküle.
De folytatni kell. Menni előre. A feladás bármilyen formája sosem volt opció. Nekik nem.
Ők túlélők, mondogatták egymásnak, összebújva a sötét, hideg éjszakákon, amikor csak egymás testének melege adott hőt.
Most nincs gondja a hőmérsékletre, az ételre vagy bármire, ami a fizikai túléléshez szükséges.
Gondolkodás nélkül térne vissza azokhoz a névtelen, nélkülöző napokhoz, azokhoz a fagyos éjszakákhoz, ha visszakaphatná érte őt.
Erővel fordította el a fejét a nő gyönyörű arcáról és rángatta vissza a tudatát a valóságba.
Egy öregúr tipegett felé. Arcán kedves, szomorkás félmosoly, kezében egy szál haloványkék porrózsa.
Csak a környéken él meg, ritkaság. Egy interjúban árulta el, hogy az volt a felesége kedvenc virága.
Egyszerűen kicsúszott a száján. Pedig ez az ő tudása volt. Az ő titkuk.
Most már mindenki tudja. Ez lett a város virága. Nagyobb mennyiségben kezdték termeszteni és aki tisztelegni akart előtte, az porrózsát vitt a szoborhoz.
Körbe-körbe, sok virág volt körülötte. Halványkék porréteg borította a környéket, melyet millió lábnyom taposott a szürke kockakövekre, mígnem olybá tűnt, mintha mindig is kék lett volna.
A kisöreg tisztelettudóan fejet hajtott előtte és ahelyett, hogy letette volna a talapzatra vagy a földre, ahogy szokás, felé nyújtotta a virágot.
– Az enyém is egy háborúban veszett oda, még régen... otthon – mondta bánatosan.
– Neki mi volt a kedvenc virága? – kérdezte átvéve a porrózsát.
– A fehér liliom – révedt el a tekintete.
– Földi... – suttogta döbbenten. Letette a virágot a felirat elé.
Dena Loken
Musktown és a Mars Megmentője
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése