.png)
Úgy léptem be, mint egy árnyalak. A falak mentén osontam, suhantam a lámpák halovány, sárga fénykörei mentén. A láthatatlanság az egyetlen védelmem idekint.
Ez nem az én birodalmam, itt nincsenek védelmezőim.
Persze ott a Vörös ajtó, visszamenekülhetek. De már túl messzire jutottam... Most végre elég messzire jutottam. Végre beszélhet Vele.
De mit is mondjak... köszönöm, hogy megmentettél, sajnálom, amiért ott hagytalak... De egy valamit mindenáron el kell mondanom.
"Eljövök érted." hagyta el az ajkaim hangtalanul.
Senki más nem fog. Nem egy hőst jöttem megmenteni.
Akik ismerték, szörnyetegnek tartották. Az apja pedig azzá tette, ami. Az anyja pedig meg akarta ölni miatta.
De mindenkinek jár a megváltás. Az ár lehet, megfizethetetlen, ha túl sok van a rovásodon. De mindig meg van a lehetőség rá, hogy küzdj érte.
Ő küzd érte. Minden egyes nap egy árnyalattal zöldebb volt a szeme, minden egyes nap egy kicsivel kevesebb volt a sötétség.
De most, hogy újra egyedül maradt a démonokkal. Most, hogy újra nem kapott mást csak kínt. Vajon mennyi maradt a fiúból? Vajon nem e újra a démon az úr?
Nem azért mert így akarná. Nem akar többé szörnyeteg lenni, ezt világossá tette.
Azért, hogy túlélje. Mert közöttük csak úgy maradhatsz életben, ha olyan vagy, mint ők. Kegyetlen, határozott és mindenekelőtt Gyilkos.
Én is ilyenné váltam mellettük. De talántán énnekem is járhat megváltás. Ha meg tudom menteni Őt.
A folyosó végén ott az Ő ajtaja. Kopott, fekete, de rajta vannak a rúnáink, rajta vannak az arany minták.
Hát akkor nem jutottak be. Jobb munkát végeztem, mint gondoltam. Ő is erősebb, mint gondoltam.
Az ajtó kitárul az érintésemre.
Megpillantom az ezüstszőke hajfürtök mögé rejtett zöld tekintetet, amikor egy hanghullám talál el és ránt vissza pillanatok alatt az úton, amit oly nehezen tettem meg.
– Ébresztő! – nyitom ki a szememet a moszkvai metró elhagyatott atombunkerében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése