Azt hiszem, a búcsú pillanata előtt állunk.
Kinyújtom a kezem - ujjaim épp csak súrolják a jéghideg követ. Nem áll szándékomban közelebb lépni. Ilyenek voltunk mindig is, nemdebár? Párhuzamosan haladtunk, mégis mindig egymással szemben állva, közöttünk pedig egy lépés távolság, amit soha egyikünk sem hidalt át.
Miért tettük volna? A megértés drága dolog. Ha így utólag belegondolok, önző dögök voltunk mindketten. Csak annyi a különbség, hogy én beismertem, ledobtam az álarcot, és hagytam, hogy annak lásson a világ, ami vagyok: sérült, önző, haragtartó. De mégis, hittem egy célban - míg te hittél valami másban, és történetesen ez a két dolog ellentmondott egymásnak. Nem tudtalak megérteni.
Sóhajtva, nehézkesen pillantok fel az arcodra. Szád szélén makacsság ül, ám szemedben már látszik a rémület, annak az utolsó pillanatnak nyoma, amikor felismerted, mi következik.
Minden olyan csendes körülöttünk. Varjak fekete foltja villan a szürke égbolt előtt, a szél kitartóan görgeti tovább a csata nyomait. Úgy érzem, ha elég sokáig figyelnék néma csendben, hallanám, ahogy a repkény felkapaszkodik a lábadon, és befurakszik a repedésekbe, hogy tovább segítsen az enyészet felé. Hallanám, ahogy a kihűlő kő zsugorodik, törések pattannak, madarak karmai karistolják a fényes márványt.
Vajon ha visszatérnék ide öt, tíz év múlva, várnál-e rám? Ugyanígy, előrenyújtott kézzel, könyörögve?
Teszek pár lépést hátra, felszegett állal ismét a szemedbe nézek.
Buta voltál. Már rég megmondtam, hogy a naivitás lesz a veszted - bár talán én magam sem hittem volna, hogy én tartom majd kezemben a halálos fegyvert, hogy én leszek az, aki megteszi azt az egy lépést, ami elválaszt minket. A sors kiszámíthatatlan - akárcsak én. De nem úgy, mint te. Kiismertelek, megláttam, mi él a szívedben, és mivel nem egyezett az enyémmel, elveszejtettelek. És továbbra is hiszem, hogy igazam volt.
Hátat fordítok.
Örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése