Alattuk, a kéken hajlongó fák árnyékában két vízfejű acaputi pihent. Hátra dőltek, zubogó, amorf alsó fejüket a farukon pihentették. Hátsó nyúlványaikkal időnként csaptak egyet, hogy elriasszák a futurinkákat, akik megpróbáltak leszállni a fejükre, és megcsapolni a sejtplazmájukat.
Távolabb, ahol a dombok és a patak egyetlen sötétvörös masszává folyt össze, felhők gyülekeztek. Élesen felmorajlott a kép, majd egy vörös villanást követően minden elsötétült.
– Vitti, gyere! – Sashi, a barátnőm már nagyon unja magát, de én csak lustán tovább nézem, ahogy az üveg túloldalán lévő lények ijedten tekintgetnek a pompás vihar felé.
– Vitti! – Sashi türelmetlenül megrántja a karomat. – Azt ígérted, valami izgalmas helyre viszel. Van itt még valami vagy csak a TET-20 rendszer menekültjei?
– Jó, menjünk. Úgyse értenéd – vonom meg a vállam, majd beletörődőn Sashit követve elindulok a kijárat felé.
– Ezt az egyet még nézzük meg – fordulok el hirtelen a kijárat előtt jobbra. – Most nyíló állandó kiállítás.
Sashi öt percet ad.
A teremőr leolvassa a karszalagunkat, majd beenged a dupla zsilipes terembe.
Fény, majd egy lebombázott város képe jelenik meg előttem. Emberek rohannak felénk. A legelöl futó balra mutogat. Lassan elfordítom a fejem.
Egy hatalmas áttetsző fal áll nem messze tőlünk, amin át groteszk óriások bámulnak le ránk. Egyikük felemeli a mellső végtagját és ráüt a falra. A lökéshullámtól a földre kerülök.
Az agyam képtelen feldolgozni a látottakat. Percek is eltelhettek, mire ráeszmél az a haszontalan neurontömeg a koponyámban, hogy most mi lettünk kiállítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése