Gyopár ökölbe szorította mindkét kezét, s lassú, mély levegőt vett, hogy lecsendesíthesse vadul kalapáló szívét, majd a baltájáért nyúlt, mely a hátához volt szíjazva egy szarvasmarha bélből font kötél segítségével. Ő maga készítette az egyik lakoma után, s olyan különlegesnek tűnt, hogy végül megtartotta.
Szabad kezével felvett egy közepes követ, ami a szikla tövében hevert, majd teljes erejéből elhajította a támadók felé. A kő magas ívet járt be, mielőtt a fűbe hullott volna néhány méterrel a négy idegen mellett.
– Eressz át! – kiáltott fel az egyikük. – Veled nincs dolgunk!
Pedig dehogyisnem van, gondolta Gyopár, s óvatosan kilesett a szikla mögül. A legszélső férfi nagydarab és szakállas volt. Egyszerű bőrtógát viselt, mellkasát törzsi jelek borították. Előkelő rangja lehetett a sajátjai közt. Először őt vette célba. Újabb kőért nyúlt, majd egyenesen a homloka felé célzott.
A kő nagyot koppant a férfi koponyáján. Megtántorodott, majd ájultan szétterült a földön. Gyopár hallotta, ahogy a többiek meglepetten összesúgnak egymás közt. Kihasználta ezt a meglepettséget, kiegyenesedett, hogy mindre ráláthasson. Kiválasztotta a következőt, és elhajította a kését. A férfi vállán érte a találat. Egy másikat ismét egy kő döntötte le a lábáról. Az utolsó, aki eddig kissé hátramaradt a többiektől most földbe gyökerezett lábbakkal állt előtte.
– Arszlán sámán azt mondta, itt vannak elvihető lányok – nyögte.
– Van, de csak egy... – felelt Gyopár, ahogy végigmérte leendő vőlegényét. – A húgaim még nagyon fiatalok.
Gyopár hátrafordult a barlang felé, és előhozta a batyuját.
– Elmentem, nagymama! – Majd a férfihoz fordult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése