Lyla - Csillagles

A szikla szélén két lány ült, csöndben figyelték az előttük elterülő nagy tavat és a végtelen erdőt. Mögöttük a sátrak lakói elcsendesedtek, csupán farkasok köröztek nesztelenül, az egyik védelmezően meg is állt mellettük. A fáklyákat eloltották, és csak a halvány ezüstös fény derengett a táborhely körül.

– Az kinek a képe? – mutatott fel az égboltra a kisebbik. Larisa nem rég csatlakozott a lányokhoz, és szentelte életét Artemisznek. Az istennő elmosolyodott. A jelenlétében még jobban kirajzolódott a hold erős fénye, és a csillagok, amik bevilágították az egész környéket.

– Az a Kígyótartó, Aszklépiosz. Az unokaöcsém volt, az ókor egyik nagy tudósa, a gyógyítás istene. Kheirón tanította, és ő fektette le az orvostudományok alapjait. Sajnos túl messzire ment, mert a halál törvényeit szegte meg, így Hádész közbelépett.

A kislány érdeklődve figyelte egy ideig a csillagképet, majd egy másikra mutatott. Artemisz elmélázva nézett fel, majd ismét megszólalt.

– Perszeusz egy nagyszerű félisten volt, maga Zeusz fia, az egyik legelső hérosz. Ő győzte le először Medúzát, és azon kevesek egyike, akiknek a története boldog véget ért. Talán hallottál Percyről, róla kapta a nevét, és eddig ő is hasonlóan hősiesnek bizonyult.

Az istennő hangjában tisztelet, ám keserűség is csengett. A fiú a közelgő háborúra emlékeztette, és tudta, hogy az egyik utolsó estéjét tölti el Vadászai társaságában, mielőtt a többi kötelezettségét kell teljesítenie. Szerette ezeket a nyugodt pillanatokat. Larisa kíváncsisága tetszett neki, a lány merész volt, és amikor ránézett, egy elszánt harcost látott. Talán ezért is érdekelték ennyire a történetek azokról, akik nagy tetteket vittek véghez.

– És az? – kérdezte. Artemisz szomorú, de büszke mosolyra húzta száját.

– Ő egy igazi hős volt, nem rég távozott közülünk. A leghűségesebb és legbátrabb Vadászom volt. Onnan vigyáz rátok, csak kövessétek őt, ha kétségbeesnétek. A neve Árnyék Zoé, és a Vadászlányként nyerte el végső nyugalmát az égbolton.