Lyla - Szépség

A tükör előtt állt, és magát nézte.

– Annyira szép vagy! – hangzott az egyik „barátnője” szájából.

Utálta a haját, nem lehetett vele semmit kezdeni. A fésű nem segített rajta, sehogy sem állt és nem tudta megtalálni a megfelelő stílust.

– Úgy szeretnék olyan lenni, mint te! – A szobatársát se érezte soha közel magához.

Az arca egyáltalán nem volt szimmetrikus vagy arányos, az orra túl pici, a szája csak egy vékony vonal, a szemei pedig túl nagyok.

– Lélegzetelállító vagy – suttogta a fülébe a fiú, aki később kegyetlenül elhagyta.

Egészségtelenül soványnak érezte magát, a csontjai túl erősen kirajzolódtak. A combjai között hatalmas rés volt, mellei és feneke pedig mintha nem is léteznének.

– Ne aggódj ennyit magad miatt – jegyezte meg rengetegszer az anyja, de semmi érzelmet vagy törődést nem érzett a hangjában, mintha csak egy újabb tehertől akarna szabadulni.

Néha kimázolta magát, de attól se érezte magát szebbnek vagy jobbnak. Kényszerből tette, mert körülötte mindenki csinálta, de nem tetszett magán a smink.

– Te így vagy tökéletes – hallgatta kiskorában az apját.

Ahhoz mégse volt elég tökéletes, hogy a férfi vele maradjon vagy bármennyire igényelje a válás után a társaságát.

– Hogy tudsz ilyen jól kinézni? Állandóan fogyózom, de akkor sincs ilyen alakom. – Az osztálytársa is csak azért beszélt hozzá, mert nem volt jobb dolga.

Már évek óta nem érezte őszintének a saját mosolyát. Egyszerűbb volt magára erőltetnie egy művigyort, aztán az is természetesen jött.

Úgy irigylünk. Igazi szépség van. Mit használsz az arcodra, annyira szép a bőröd! Szeretnék olyan lábakat, mint a tieid.

– Ne egyél annyit. Olyan kövér vagy! Minek erőlteted azt a mosolyt, rajtad az sem segít. Elhiszed nekik, amit mondanak? Csak nem merik a szemedbe mondani az igazat. Csúnya vagy! – A démonok hangjainak annyival könnyebb volt hinni, mint a kedves szavaknak.