Liana Rawin - Végső küzdelem

Corvin felsikoltott, amikor a démon karmai átszúrták a mellkasát és ő elterült a földön. Forró vér ömlött a páncélja belsejébe.

Az Árnyak királynője felállt és vonszolni kezdte őt a tó felé.

– Itt az idő... – hallotta a nő fémes lihegését. – ... hogy helyrehozzak egy hibát.

Iszonyatos, zsigeri rettegés markolt belé.

– Ne... – dadogta erőtlenül tiltakozva.

Vére vörösre színezte körülöttük a tavat. A fájdalom másodlagossá szelídült, a félelemtől kétségbeesetten rugdosta az egyre mélyülő vizet.

– Kimentett téged, és te megölted. Mert én arra kértem! Féltettelek annyira, hogy kockára tegyem, az ő életét is. A víz viszont magáénak követel, hallod a hívását?

– Gyerünk, végezd be magad! Ehhez is kevés vagy? – próbálta megőrizni bátorsága utolsó morzsáit.

– Nem foglak megölni – csikorogta a szörnyeteg. – Ha ki tudsz jönni magadtól, életben hagylak.

Corvin zokogni akart, könyörögni, hogy ne így! Ölje meg! De NE ÍGY!

Minden megmaradt erejével küzdött, de így is csak erőtlen csapkodásra tellett.

– Könyörülj! – kiáltotta végül. – A vizet ne!

Megpróbálta időben összezárni az ajkait, de a víz gyorsabb volt. Bugyborékolva merült el. Saját vérének felhője kitakarta előle gyilkosa vonások nélküli fémarcát, aki elrúgta magától a mélység felé taszítva.

Fekete páncéljának holtsúlya könyörtelenül húzta a fullasztó sötétségbe.

Úszni próbált, kétségbeesetten rugdosta a vizet és pánikba esve csapkodott a karjaival.

Tudta, hogy a nő kiélvezi szenvedése minden egyes másodpercét. Végig fogja várni a haláltusáját.

A mellkasa egyre jobban lángolt. A szervezete levegőt követelt. A reflex végül legyőzte az akaratot. Jéghideg víz ömlött meggyötört tüdejébe. A fájdalom észveszejtő volt. A rettenettől elkerekedett szemekkel bámulta az egyre homályosabbá váló szörnyeteget.

Mozdulatai koordinálatlanabbak lettek, ahogy lassan kihunyó tudata elvesztette a kontrollt oxigénhiánytól rángatózó izmai felett.

Némán könyörgött, hogy legyen végre vége.

Izmai elernyedve teljes tehetetlenségre kárhoztatták, az elméje viszont a totális rettenet állapotában még haloványan pislákolt.

Látta, ahogy az Árnyak királynője megfordul és magára hagyja, aztán minden egyebet elnyelt az örök sötétség.

62. hét - Vad kopogás

 Yoh!

62. hét címei:

Kopogás / Vad

Leah Hope Eastbrook - Szépség

A balett világában a szépség egy alapjában meghatározó tényező. Ha a bizottság nem talál elég „szépnek”, már a felvételi vizsgára vagy a társulati meghallgatásra sem engednek be. Nincs az arcodra felfestve a műmosoly, amivel estéről estére minden nézőt elvarázsolsz? Nem lehet a nézőtér leghátsó sorából is megszámolni a bordáidat, mert van rajtad egy kis „felesleg”? Nem elég hosszú a nyakad, a karod vagy a lábad? Nem elég íves a lábfejed, amikor spiccelsz? Ebben az esetben nincs több esélyed.

Kisgyermekkorod óta álmodsz a primabalerina pozícióról, amiért vért, verejtéket és könnyet hullajtasz, nap mint nap. Sanyargatod magad, hogy a következő méretvétel során még véletlenül se mutasson többet a mérleg vagy a mérőszalag. Szinte már kívülről fújod, miben hány kalória van, mert a függőségig fajult a számlálásod, nehogy átlépd a megengedett mennyiséget. Sőt, az előadások napján már csak vizet mersz inni, hátha nem férsz bele a kosztümödbe.

Nincs időd pihenni, hajtani kell. Balettórák, társulati próbák, de még belefér egy kis futás is a város külső részén. Még csontig hatoló hidegben is, mert nem lehet megállni. Ki kell mosnod a ruháid, mert ha te nem csinálod meg, más sem fogja. Aludni sem marad elég időd, így csak bízni tudsz abban, hogy a sminkkészleted tényleg csodákra képes, és minden nem kívánatos bőrhibát elfed. Enni meg amúgy sincs időd.

Magadban kételkedni viszont van időd. A metrón, a buszon, a villamoson, amíg besétálsz a stúdióba, amíg előkészíted a spicc-cipőd a következő napra, amíg megcsinálod a tízezredik kontyodat, vagy amíg a tükör előtt csodát művelsz az arcoddal. Mit szól majd az igazgató, a társulat, a közönség? Mit mond rólad a média az előadás után? Vajon minden jól fog sikerülni a színpadon? Megütöd azt a szintet, amit minden helyzetben, minden nap elvárnak tőled? Vajon elég jó és „szép” leszel mások elvárásainak?

Voltaképpen a szépség majdnem olyan, mintha halott lennél.

Liana Rawin - Ingerlés

Harangzúgást hallott a víz alól. Disszonáns volt és nem meghatározható a hangereje. A hallásküszöb peremén táncolt és mégis betöltötte a teret. Ott volt mindenhol. Nem tudott elmenekülni előle.

A homok sercegett meztelen talpa alatt. Futott. El a víztől, minél messzebb. Az őrtorony olyan messzinek tetszett, mintha kilométerek választanák el tőle, pedig tudta, hogy alig pár száz méterre van.

A harangok hangja erősödött. Gyorsabb tempóra bíztatva megterhelt izmait. Hullámok csapkodták a partot. Pedig már távol van a víztől. Nem kellene ennyire hangosnak lennie.

Nem mert hátranézni.

Már nem csak rohant. Menekült. Felfelé. A magányosan az ég felé nyújtózó sötét épület felé.

Nem tudta, hogy odabent biztonság várja-e.

Van-e egyáltalán biztonságos hely?

Valami azt súgta, hogy odabent legalább ezektől a szörnyű haranghangoktól megszabadulhat.

Vonzotta az a torony, mint valami elszédült lepkét az éjjeli fény.

Elméjének logikus, még ép része sikoltva tiltakozott.

Üvöltötte, hogy az a hely ugyanolyan veszélyes, mint az óceán, ahonnét a harangok zúgnak.

De már nem tudott foglalkozni vele. Túl kimerült volt. Túlságosan félt.

Ez a borzalom napok óta folyamatosan ostromolta az idegeit.

Odabent talán válaszokat kap. Odabent talán lesz...

Valaki.

Akárki.

Az óceánpart végtelenbe vesző ürességgel nyújtózott körülötte.

A torony még mindig olyan messze volt.

Nem ér oda.

A harangok mintha már mellette csengtek volna, a hullámok közvetlen mögötte csapódtak be. A bokáján érezte a hideg, túl sós vízcseppek finom csípését.

Sikoltott, mikor áruló izmai felmondták a szolgálatot és görcsbe rándult vádlival terült el a puha vöröses homokban.

Könnyekkel rémülettől hatalmasra tágult szemeiben fordult meg.

Semmi nem volt mögötte. A víz a messzi távolba nyugodt ritmusban nyalogatta a partot. A haragok már csak a fejében visszhangoztak.

Lassan felállt. Mélyeket lélegezve fordult vissza az őrtorony felé.

Az ajtó csupán pár méterre volt tőle.

A harangok újra zúgni kezdtek mögötte.

A bejárat feltárult és ő bemenekült suttogva hívogató sötétségébe.

61. hét - Lázadás a megálló idő ellen

Yoh!

Úgy döntöttem, felesleges a blogot elárasztani (nem tudtam leakadni még mindig a vizes szófordulatokról tegnap óta) másfél hónapnyi címmel, ezért elegánsan nem veszek tudomást az elmúlt hetekről, már ami a számozást illeti, így a 61. héttel folytatódik a játék...

... aminek a soron következő címei kifejezetten viccesek a helyzet ismeretében:

Az idő nem áll meg / Lázadás

ui.: nagyon köszönöm minden résztvevőnek, aki nem felejtette el az oldalt és még így is írt a címekhez. Nagyon hálás vagyok és végtelenül örülök ezeknek az írásoknak.

Helyzetjelentés - életjel?

 Yoh!

    Mélységesen röstellem az eltűnésem. Robog az ár, robogok velem, a fejem valahol a kanyarban lemaradt, az ujjaim méghátrébb, már nem is látom őket rendesen, elsuhannak mellettem a napok, a hetek, a hétvégék különösen. Merül az aksi, feltölt az aksi. Kattintok, kalapálok, mosolygok, fűrészelek, festek, mégtöbbet mikrózom az ebédem és rossz irányba szállok fel hazafelé, hogy még később érjek haza, de hétkor már vár a telefon, gyors jelentés, készülés a holnapra, alvás? Dehogy, mert hiányoltak egész nap, "itthon is kell lenni". Ha még azt mondanám, elúsztak velem a dolgok, de nem úsztak, hánykolódtak! Velük együtt én is.

    Alig merem bevallani, itt pirulok, hogy közben meg kapaszkodom valahol egy szörfdeszkába és igazából élvezem, de semmi másra nem tudok figyelni, csak a következő hullámra, a szélre és mindenre, ami robog felém és megdob hátulról, na meg hullik az arcomra a sok vízpermet.

    Holnap frissítés érkezik a blogra, nem is egy!

    Én továbbra is fél fejjel a víz felett, de már egy csónakban itt van mellettem bekészítve a laptop és megnyitva rajta a Blogger. 

Zsazsi

60. hét - Végső nyugalom

 Yoh!

A hét címei:

Nyugalom / Végső küzdelem

59. hét - Hírvivő

 Yoh!

A hét címe:

- / Hírvivő

58. hét - hmhm... szabad a fantázia

 Yoh!

Elérkeztünk az 58. héthez. Ilyen szavak épp húsvétkor... inkább címet se adok a bejegyzésnek.

Erőszak / Ingerlés

57. hét - Úszni egyet a bánat tengerében

Yoh!

Elnézést a csúszásért. Vegyétek úgy, hogy mindez vasárnap került ki. A hét címei:

Bánat / Úszni

Abeth - Igazság

Csak a szavaimmal kéne megtöltenem a lapot, de azt veszem észre, hogy itt ülök az asztalnál a laptopom előtt és egy klinikafehér dokumentumot bámulok. Szorongással tölt el a fehér lap – már megint nem írtam – ez az én vereségem. Nagy ambíciókkal álltam neki, hogy agyamból kifolyjon minden ötletem betűk és szavak formájában, hogy a fehér dokumentumon olyan legyen a történet, mint zavaros hangyaboly. De ahogy kutatom vázlataimat, halott régi inspirációkat és mesterségem kudarcait találom csak. Megannyi ötlet és megkezdett történet – mindig is termékeny voltam ötletek terén –, a bevezetők hiánytalanul megtalálhatóak, aztán utána általában már csak a levegőbe írok és a fejemben élem meg a cselekményeket.

Történelmi_nincsmégcím_krimi_hülyeség.doxc című fájl megnevettet, ez melyik is? Nem emlékszem már, olyan sok fájlom van. De mikor megnyitom, csak két sort és fehérséget látok. A szinte üres dokumentum gúnyolódik rajtam, kudarcot kiált az arcomban: „ezt nem hogy befejezni, elkezdeni sem sikerült”. Pedig egyszerű és élvezetes munka az írás, miért nem megy? Ilyenkor hol a múzsám? Miért hagy el engem idő előtt? Feszítenek az ötletek és mégis az írás maga, hogy kifejezzem szavakkal a fantáziámat megállítja fogaskerekeimet, a motiváció rövid agónia után hamvába hol, az ujjaim bizonytalanul köröznek a billentyűzet felett, és a word dokumentum pedig halálig vár, hogy megteljen szavakkal. Nem segít rajtam az, mikor erőszakot teszek elmémen, leülök a gép elé és sulykolom magamban: „most írni fogok”, „most írnom kell”. Ilyenkor talán még inkább nem sikerül.

Nincs más választásom, mint bízni abban, hogy ez is el fog múlni, mint minden az életben. Lehet magával együtt az írás szeretetével. Bár hogy lehetne írás szeretetéről beszélni, ha még írni sem tudok? Nem tagadom, ez is csak egy gyenge próbálkozás, hogy a hatalmas fehérséget megtöltsem. Tudom, nem mindenki sorsa az, hogy írjon. Szégyenkezek, hogy nem tudok írni és nevetek, mert ez minden, amit valaha a legjobban szerettem csinálni. 

56. hét - A serdülőkor emlékezete

Yoh!

A hét címei:

Emlékezet / Serdülőkor

Zsazsi - Mit keresel?

Lariet figyelte, ahogy a kalandorok egyesével leszámolnak a földalatti börtön őreivel. Mindössze öten voltak. Egy tünde, egy pap, egy lovag, egy halottidéző és egy bérgyilkos. Miután végeztek az ellenséggel, Lariet a rácshoz sietett és arcát a hideg fémrudaknak préselve igyekezett minél többet látni a folytatásból.

A lovag egy kulccsal kinyitotta a cellát, ahová az elrabolt hercegnőt zárták. Míg a csapat tagjai a hercegnő köré gyűltek, a halottidéző szolgái elkezdték átkutatni a folyosót.

Lariet tudta, a kalandorok úgyse figyelnének fel rá, bárhogy is kiáltozna vagy kapálózna, ezért nem is fáradt azzal, hogy beszélni próbáljon hozzájuk. Figyelmét inkább az élő-holtak felé fordította. Megpróbálta kitalálni, milyen kasztba tartozhattak mielőtt meghaltak.

Különösen felkeltette érdeklődését egyikük, aki mozdulatlanul állt nem messze a cellája ajtajától és hályogos tekintettel bámult maga elé. Lariet lélegzete is elakadt, amikor a halott lovag lassan felemelte a kezét és megérintette a rácsokat. Lariet oldalra döntötte a fejét, ettől úgy tűnt, mintha a lovag egyenesen a szemébe nézne.

– Mit keresel? – horkant fel egy tolvaj a lovag háta mögött.

– A hercegnőt... – felelt a lovag.

– Ostoba vagy – köhécselt a tolvaj. – A hercegnő amott van.

– Nem. Ez a hercegnő cellája - rázta meg a fejét a lovag. – Mielőtt meghaltam, itt harcoltam, hogy kiszabadítsam a hercegnőt. Ebben a cellában van.

– Ah – a bérgyilkos bérgyilkos melléjük lépett. Egészen úgy tűnt, mintha észlelné Lariet jelenlétét. – Biztos a frissítés előtt haltál meg. Most a szomszéd cellában lévő hercegnőt lehet megmenteni.

– Te azért harcoltál, hogy kiszabadíts? – tört fel Larietből a kérdés. A lovag megdermedt.

– Igen, de kudarcot vallottam – felelt a lovag, majd eltűnt. Egy pillanatra sötétség lett, majd az őrök ismét elfoglalták helyüket a folyosón.

Lariet egész testén bizsergető elektromosság futott végig.

-...-...-...-

– Mit keresel? – kérdezte a feltámasztott faun harcos.

– A frissítést. Hallottál már róla? – kérdezte Lariet. Ha megtudja, mi az a frissítés, talán módot talál arra is, hogy kiszabadulhasson a cellájából.

55. hét - Mosoly invázió

 Yoh!

A hét címei:

Invázió / Mosoly

Liana Rawin - Fény és Sötét

Everard zuhant. Perzselően tiszta fényben zuhant. Nem tudta hol végződik ő és hol kezdődik a fény, ami égette, mint tűz. Már nem tudta, hogy ő zuhan -e a fénybe vagy a fény zuhan belé. Sikoltott, de nem hallotta a saját hangját. A fény néma. Némán zuhan a Napból a Földre. Néma sikolyát senki nem hallja.

Everard úgy érezte elveszett. Elveszett a fényben és nem volt sem út, amin járhatott volna, sem árnyék, ami megvédhette volna saját perzselő sugaraitól. Némán könyörgött a sötétségért, amit eddig megvetett. Nem akart már több fény mágiát. Most már tudta, hogy az itt nem segít. Akik hozzá hasonlók, azok nem védhetik meg, csak vele éghetnek.

Egy örökkévalóságnak tűnt a lángolása. Pedig tudta, hogy nem bírhatja már sokáig. El fog olvadni. Felemészti a saját ragyogása. A saját mágiája.

Azt mondták neki, mindenki azt mondta, hogy a mágusok sajátos képességei áldások, amik megmutatják az erősségüket, a hatalmukat.

Én gyenge vagyok...nem bírom uralni a saját erőmet...bele fogok halni...

Az eddiginél is erősebb pánik kezdett eluralkodni rajta. A csata hevében is érezte a halálfélelem zsibbasztó megsemmisítését, de az most a sokszorosára növekedett. Mert most nem az ellenségeitől félt, akiket talán legyőzhetne. Most önmagától rettegett. A saját ellenségévé vált és esélye se maradt a győzelemre.

Egyetlen kortynyi sötétség. Bár lenne itt egy sötét mágus. Valaki, aki árnyat vet rá.

Bár itt lenne Azazel Da Amarro a makacs, békepárti sötét mágiájával. Vágyott rá. Akarta. Úgy szomjazta, mint vizet a sivatagban.

Ekkor azonban valahogy mégis enyhülni kezdett a ragyogás ereje.

Mintha veszített volna a fényéből. Lassabban, mint Everard kívánta, de elviselhetővé szelídült. És Everard ekkor ébredt rá, hogy nyitva van a szeme és hogy lát. Lát mást is a fehéren kívül, ami eddig megvakította.

Kéket látott. Két lehetetlenül kék szemet. Zokogva nevetett fel a tudattól, hogy él, aztán elnyelte a várva várt sötétség.

54. hét: Mit keresel mások szemében?

Yoh!

A hét címei:

Mások szemében / Mit keresel?

Liana Rawin - Zavar

Zsibbadt lebegés a semmiben. Kapkodva lélegzel, kutatod a levegőt, de nem találsz belőle eleget.

Fullaszt a nyomás. Szívdobogásod sebessége acélbilincsként szorítja a mellkasod. Ki akar törni, mint egy alien. A borzalom maga, nyomasztó halálfélelem.

És mégsem vagy itt. Rettegsz, de nem vagy jelen. Nem vagy önmagad.

Mert eltévedtél az álmok és az ébrenlét kavargó útjai között. A vékony hártyán át-át ütközik valami más, idegen, nem ide való dolog. Az őrület határmezsgyéjén tántorogsz... amíg lassan elveszted önmagad.

Liana Rawin - Visszafojtott könnyek

Egyértelmű parancsot adott. Másnap délig senki ne keresse.

Be kellett volna zárnia a raktár ajtaját, ahol a szülinapjukra felhalmozott italkészletet tartotta.

De végül nem Brosics vagy a fiúk találták meg. Valaki olyan nyitott be hozzá, akire egyáltalán nem volt felkészülve.

Sol.

A drága egyetlen Sol.

Leah Hope Eastbrook - Csak a szavaimmal

Drága Papa!

Majdnem 17 év… Ennyi ideje nem láthatom már a mosolyodat, nem hallhatom a hangodat, nem ölelhetlek meg. Nem várhatlak izgatottan a buszmegállóban, amikor végre megérkezel hozzánk, és nem kérdezhetem meg, hogy vagy, hogy utaztál, mi történt veled, amíg nem láttuk egymást. Nem segíthetek neked, ha éppen szükséged lenne rá, és nem tanulhatok tőled új dolgokat. Nem fejthetünk már együtt keresztrejtvényeket, és nem játszhatunk semmilyen játékot. És már nem láthatsz el bölcs tanácsokkal, amivel elsőre lehet, hogy nem értek egyet, de később mindig rájövök, hogy igazad van. Ahogyan a régi szép időkben. Emlékszel? Hiányoznak azok a pillanatok.

53. hét - Fény és sötét

Yoh!

Ismét kimaradt egy 'A' cím, mert elfelejtettem ütemezni a bejegyzést. Upsz... szóval ez most vissza lesz dátumozva...

53. hét címe:

- / Fény és sötét

Zsazsi - Harmónia

Tai békés, álomtalan alvásból arra ébredt, hogy hosszú, derékig érő haját valaki levágta. Felöltötte napsárga köntösét, majd az egészalakos tükör elé sétált és megszemlélte azt, ami gyönyörű hajkoronájából maradt. Alig ért le a válláig. Valahogy sokkal könnyebbnek érezte ettől a fejét. Megnézte magát minden oldalról, majd úgy döntött, egy fátyollal elfedi a különböző hosszúságú tincseket, míg kellően meg nem nőnek, majd átsétált a nappalijába és leült a hárfája elé.

Az ablaka előtt vonultak el a reggeli sétájukra induló tavaszlakók. Tai nekik játszotta földöntúli szépségű dalait. Ujjai megpendítették a húrokat, a dallamok végighullámzottak testén és boldogságba ringatták elméjét.

Brukú - Nyomás [2]

A csettintés ismét az egymás nyakára nőtt felhőkarcolók egyik teraszára repít. Az épületek körvonalai azonban homályosak, mintha heves esőzés utáni tömény párán át néznék. A neon fények egybeolvadó homálynak hatnak, mint ahogy a mellettünk lévő csipke fehérneműt reklámozó, hologramos nő is.

Brook elégedetten füttyent, meglepve ezzel. A földön ülünk egy-egy gyors kaja társaságában.

– Mintha bármelyik pillanatban meg lehetne érinteni – hangja mély, nyújtott, mint egy lassított felvételben. Ahogy felnéz, ujjatlan mellényének csuklyája lecsúszik a fejéről, felvillantva göndör, a neon fényében fluoreszkáló rövid haját.

– Ha megfogod a hologram kezét, akkor utána én is engedem

Brukú - Nyomás [1]

A sötétszürke acél kézfejem tökéletesen illeszkedik a születésem óta hiányzó alkarom csonkjára. Évekig spóroltam és mindenemet pénzzé tettem, hogy tíz év után meg tudjam rendelni ezt. Egyesével hajlítom be majd nyújtom ki az ujjaimat eltátva a számat. Ám ekkor olyan hatalmas csattanást hallok, hogy lefordulok a székről. Felpattanok és kirohanok az apartmanból az utcára.

A szemközti elektromos cigaretta boltot teljesen bezúzta egy belé száguldó autó.

Odarohanok, ám ahogy átmászok a törmelékeken megáll az ereimben a vér: az üzletben szinte minden megsemmisült, a fények csattogva villódznak, a termékeket bemutató hologramok vadul pislákolnak.

– Segítség... – hallom az erőtlen hangot az oldalára dőlt autóból. Odarohanok, keresztül a törmelékeken, a megsemmisült árukon, a leszakad lámpák villodzó drótjain át.

Benézek a törött üvegen. Egy rabruhás nő az. Egyik kezével a vérző fejét fogja, a másikkal igyekszik kinyitni az ajtót, de sikertelenül. A keze remeg és erőtlen, az ajtó be van horpada és nem moccan. Azonnal megrángatom én is, de hiába.

– A 97560-ZB sorozatszámú rab azonnal hagyja el a járművet! – érkezik hirtelen a parancs a két szürkéskék színű rődner robot szájából.

– Segítsenek – találom meg a hangom, de az androidok nem mozdulnak.

– Első felszólítás. – jön az automatikus figyelmeztetés és közelebb lépnek. Vicsorgok a dühtől, de ekkor az egyik szikra begyújtja a kocsi kárpitját.

– Ne! – sikoltja a nő rémültem és rángatni kezdi az ajtót. Káromkodva felkapok egy téglát és megpróbálom betörni az üveget. A lángok felcsapnak az anyós üléseken.

– Utolsó felszólítás. – állnak fenyegetően körbe a robotok.

– Mit csináljak? Bent fog égni... Én nem... nem bírom ezt a nyomást. – Pánikszerűen beletúrok a hajamba. Az acél ujjaim felsértik a fejbőröm. A kezemre nézek. Ha emberi erővel nem megy... alig egy napja van csak meg. Még ki sem próbáltam rendesen...

Benyúlok a tűzbe és megmarkolom az ajtót. Az erőlködéstől felkiáltok. Az acélujjaim nyikorognak és forróak a tűztől. Kitépem az ajtót a helyéről és kihúzom a lányt megmentve őt.

Fel sem fogva, hogy a kezemet tönkre tettem.

52. hét - Hmmm...

Yoh!

Inkább nem írok a címbe semmit, mert mindegyik verzió, amit kitaláltam valamilyen nagyon direkt irányba értelmezi a címeket, amit nem szeretnék. (Mert amúgy a többi címem nem ezt tette? Ha igen, akkor upsz...)

A hét címei:

Visszafojtott könnyek / Harmónia

Brukú - Homokóra

– Ezt a nyaradat is itt akarod tölteni a padláson? – kérdezi Erik nagypapa az unokájától, aki éppen belépett a tetőtérben kialakított kisebb múzeumba. A hosszú évek alatt felhalmozott óriási gyűjtemény a második világháborús fegyverektől a fonográfon, ókori kézműves szerszámokon és olajfestményeken át, mindent tartalmaz. Még a legelső játékát is, amit az ő apja faragott neki.

– Persze – jelenti ki határozottan Oscar, a tizenhatéves, kissé gizda, nyakigláb fiú, aki hasonlít Erik fiatalkori önmagára.

– És a barátaid? – Jelenik meg az egyik vitrin mögül a nagypapa. Májfoltos, hurkás kezeiben portörlőrongy van, sötétkék inge koszfoltos, ahogy a kockás nadrágja is.

Henna - Olvadni

El fogok olvadni. Nem is kell ezen meglepődni, hiszen mindenki körülöttem folyton azt szajkózza, hogy ez az élet rendje, ez egy természetes folyamat, nem lehet rajta változtatni. És akkor ennyi is az egész? Fogadjam el, törődjek bele, hogy rövidke életemnek mindenképpen az lesz a vége, hogy szép fokozatosan elolvadok, míg nem marad belőlem semmi? Még csak nyomot sem fogok hagyni. Senki nem is gondol majd arra, hogy én egyszer, egy kis időn keresztül itt éltem mindennapjaimat.

Persze lehet, igazuk van a többieknek, és ki kellene élveznem minden pillanatot addig, amíg még lehet. Itt lógok egy csinos kis ereszen. Egész csendes környék. Hallottam olyan forgalmas helyekről, ahol pár napig élnek csak a jégcsapok. Borzasztó, milyen világot élünk manapság!

Brukú - Emlékmű

Gertrude és Lucinda a város főutcáján sétálnak élvezve a korai nyár melegét, a nyüzsgést, a gőzmotoros autók zaját, a toronyóra harangjátékát és a gyerekek visongatásait.

– Bele zúgtam a főszereplőbe – valljba be Gertrude elpirulva, miközben felemeli szoknyájának mindahány rétegét és fellép a hídra.

– Helyes férfi – válaszolja vidáman Lucinda, a húga. Habár testvérek, kevés a hasonlóság köztük. Gertrude bájosabb, kecsesebb, míg Lucinda fiúsabb, fekete haja rakoncátlan fürtökbe ugrik bármit tesz vele. - De lesz folytatása. Anyánk örülni fog, ha ezt megtudja.

– Anyánk? – Torpan meg döbbenten a híd közepén. – Erre ment ki a sok program és színház? Megmondtam, a kicsi lakásomban nem fogom őt ápolgatni – szögezi le, ahogy összeáll a kép.

51. hét - Olvadó zavar

Yoh!

A hét címei:

Zavar / Olvadni

Sümegi Emília - Függöny

Zhungguo ország, 4692. a Vakond havának 23. napja

Ritmust vertek a dobokkal, majd felharsantak a kürtök. Megcsikordultak a láncok, a nehéz vas eresztékek felnyögtek, s hamarosan tompa puffanással kinyílt a két hatalmas kapuszárny. Érezte, ahogy megemelik, majd a lábak dobogásának ütemére zötykölődve elindultak.

Amikor haláru és a tenger szaga csapta meg az orrát, tudta, hogy a kikötő mellett haladnak el. Később veszekedő embereket hallott. Aztán gyerekzsivajt. Mindent érzett, mindent hallott, de nem nézhetett ki az ablakon. Csupán abban bízhatott, hogy a szél meglebbenti a függönyt.

A menet megállt.

50. hét - Fellebben az utolsó függöny

Yoh!

A hét címei:

Az Utolsó Nap / Függöny

Henna - Boldog vagyok ennyivel

- Szia!

- Szia.

- Régóta vártál már rám?

- Másfél éve.

- Volt már rosszabb.

- Igaz.

- Ne haragudj!

- Most itt vagy. Bármennyit is kell várnom rád, végül mindig ideérsz.

- Mert mindig feléd tartok.

Babu Miriel - Boldog vagyok ennyivel

Alissa Ti Nunga tükörképe szemébe nézett. Tisztaságot, elkötelezettséget és bátorságot látott, elégedetten húzta ki magát. Végigsimított fehér, épphogy nem átlátszó ruháján, megigazította válláról aláhulló vörös köpenyét, még utoljára elrendezte ébenfekete fürtjeit, majd elfordult a tükörtől.

Földi testét már előkészítette, most a lelke következik. A végső simítások. Egész életében erre készült, tizenkét év során tanult és imádkozott, hogy a Hatalmas elfogadja őt.

Letérdelt a vörös vadvirágokkal díszített oltár elé, kezét térdére fektette, és meghajolt. Elmormolta az ima első szavait.

Zsazsi - Boldog vagyok ennyivel

Mintha megszűnt volna körülöttünk a világ, csak ketten voltunk a fogadóban. Mary mosolygott. Én is mosolyogtam. Aztán attól tartva, hogy nem elég meggyőző a mosolyom, elmondtam neki, mennyire örülök kettejük boldogságának.

Észrevétlen kicsúszott egy kis odaszúrás is, amiért Arthur nem említett előttem erről semmit. Nem csak a lánykérést, hanem egyáltalán azt se, hogy tetszik neki Mary. Hogy őrülten szerelmes belé. Nem mondott nekem semmit, pedig igazán jó barátomnak tartottam. Olyan barátnak, akire Maryt is rábíznám, ha velem történne valami. Csakhogy soha nem volt olyan, hogy Mi, hogy Mary és Én. Soha nem jutottam el odáig, hogy elhívjam őt randevúra, hogy nyíltan udvaroljak neki. Együtt nőttünk fel, így számomra a világ legtermészetesebb következtetése volt, hogy Mary és én össze fogunk házasodni egyszer.

49. hét - Boldog bohóc

 Yoh!

A hét címei:

Bohóc / Boldog vagyok ennyivel!

Liana Rawin - Emlékmű

Mereven bámult a szobor időbe fagyott arcvonásaira. Úgy érezte, hogy őt figyelve maga is beledermed az időbe. Nem tudta lesz e valaha jobb. De egyenlőre minden alkalommal késszúrásként hatolt a szívébe a fájdalom.

A veszteség érzése, ahogy az üresség, a hiány szinte savként marta belülről.

Két év hosszú idő. Minden nap egy túlélendő kínzás nélküle.

De folytatni kell. Menni előre. A feladás bármilyen formája sosem volt opció. Nekik nem.

Ők túlélők, mondogatták egymásnak, összebújva a sötét, hideg éjszakákon, amikor csak egymás testének melege adott hőt.

48. hét - Kitörni a repülésből

Yoh!

A hét címei:

Kitör / Repülni

Liana Rawin - Halkan

Úgy léptem be, mint egy árnyalak. A falak mentén osontam, suhantam a lámpák halovány, sárga fénykörei mentén. A láthatatlanság az egyetlen védelmem idekint.

Ez nem az én birodalmam, itt nincsenek védelmezőim.

Persze ott a Vörös ajtó, visszamenekülhetek. De már túl messzire jutottam... Most végre elég messzire jutottam. Végre beszélhet Vele.

De mit is mondjak... köszönöm, hogy megmentettél, sajnálom, amiért ott hagytalak... De egy valamit mindenáron el kell mondanom.

"Eljövök érted." hagyta el az ajkaim hangtalanul.

47. hét - Profi emlékmű

Yoh!

Hét címei:

Profi / Emlékmű

Zsazsi - Titkos ambíciók

Gideon egy helyben álldogált a lepukkant kocsma bejárata előtt. Vézna testén, mint valami madárijesztőn lógtak egyszerű ruhái. Arca sápadt volt és a rátelepedő kétségbeesés mély ráncokat rajzolt rá. Mi tagadás, elég nyamvadtul nézett ki. Időnként gépiesen néhány kalandor után fordult, akik a közelében haladtak el. Megszólította őket, hogy segítséget kérjen, de azok rendszerint rá se hederítettek.

"Bátor kalandor, segítségre van szükségem! Miközben a piactéren nézelődtem, sötét tündérek kiraboltak és elvitték a varázsgyűrűmet, amelyet anyámtól kaptam. Segíts visszaszerezni! (30 arany + mihtril gyűrű)"

Ha egy kalandor felajánlaná a segítségét, akkor elindulhatnának a piactér felé, majd befordulhatnának a sikátorok közé, ahol szembe találhatnák magukat a sötét tündérekkel és a kalandor megküzdhetne velük. Ezt követően Gideon átadhatná neki a harminc aranyat és a gyűrűt... és a gyűrűt... és a gyűrűt. (+50 sebezhetetlenség)

"Küldetés elfogadva!"

Liana Rawin - Párbaj

Tisztességes harcnak kellene lennie. Hiszen ez egy hivatalos párbaj.

Mi lehet tisztességes abban, ha ki akarod oltani valakinek az életét?

Most mégis itt állok, karddal a kezemben és lesem ellenfelem minden rezdülését, torkomban dobogó szívvel várom, mikor mozdul.

Mikor veszi kezdetét a párbajunk.

46. hét - Csendes ambíciók

Yoh!

A hét címei:

Halkan / Titkos ambíciók

Liana Rawin - Vágy

Tökéletes és minden ízében hibás.

Taszító. Fájdalmas, elérhetetlen vágyakat keltő.

Izzó kéjt és öklendező hányingert.

Egy isten gyermeke. Hamis-e az Isten vagy valóságos, az most mit sem számít, hisz ott van benne a káosz démona.

Aki mindent megígért, hogy aztán mindent elvehessen.

A halott festékkel vászonra vitt élő lélek.